A feledés kertje

Könnyű szellő kavarta fel a hideg éjszakai levegőt, és magával vitte a túlérett gyümölcsök és virágba borult növények csábító illatát. Ahri a kert bejárata előtt állt, ahol a szikla helyét a termőföld vette át. Egy mély kráterből szűk, labirintusszerű barlangok bejáratai meredtek vakon az égre. Vad összevisszaságban nőtt fák és bokrok látszottak a holdfényben, és virágok buja szőnyege borított mindent. Ahri habozott. Tudta, hogy a szépség és a veszély kéz a kézben járnak. Gyermekkorában gyakran hallotta a szent lugas történetét, de korábban soha nem kelt át a déli barlangokon, hogy megkeresse. Úgy tartották, hogy aki átlépi a kert határát, teljesen más emberként fog távozni onnan… Ha egyáltalán távozik.

Ahri nem tudta, hogy mennyi ebben az igazság, de már elhatározta magát. Ahogy belépett a kertbe, bizsergést érzett a tarkóján, mintha figyelnék őt. Nem látott senkit a fák között, de a kert maga nem volt mozdulatlan. Bármerre nézett Ahri, minden pillanatban újabb növények borultak virágba. Végigsétált egy növények sokaságától övezett, kanyargó ösvényen, átlépve a föld alatt nyújtózó gyökereken. Elhajolt a lelógó liánok elől, amelyek utánanyúltak, mintha a figyelmére áhítoznának. Meg mert volna esküdni arra, hogy suttogást hall a levelek halk zizegése közepette.

Holdfény szűrődött át a lombkoronákon, amely ezüst és aranyszínű leveleken csillant meg. Indák fonták körül a fák törzsét, élénk színű virágaik fényesebbek voltak, mint bármilyen drágakő. Vékony dérréteggel borított, nagy szemű, zamatos cseresznyék csilingeltek lágyan, a szélben ingadozva.

Egy hóliliom nyúlt Ahri arca felé, és lágyan megcirógatta őt. Nem tudott ellenállni a csábításnak. Ahri a szirmokhoz hajolt, és mélyen beszívta a bódító illatot. Orrát megtöltötte a narancs, a nyári szellő és a gyilkolás vágyának illata. A virág megremegett, élénkebbé vált a színe, Ahrinak pedig elakadt a lélegzete. Megtántorodott, elbódította a virág illata.

Nyissz.

A levágott hóliliom lassan a földre hullott. Nyúlós folyadék szivárgott a szárából. Ahri kifújta a levegőt, kilenc farka pedig vadul rángatózott, ahogy lassan kitisztult a feje.

Ahri megriadt, ahogy hirtelen egy ősz hajú nőt pillantott meg maga előtt, metszőollóval a kezében. Színes kendőkbe burkolózott, szempilláin harmat csillogott.

Ahogy a nő ráemelte tengerzöld tekintetét, Ahri úgy érezte, hogy a torkát is ugyanolyan könnyedén tudná elvágni, mint a virág szárát. A nő arca olyan ráncos volt, mint egy fa kérge, és semmilyen érzelem nem látszott rajta. De Ahri már nem féltette az életét.

– Rám ijesztettél, Ighilya – szólalt meg Ahri. A történetekben több néven is emlegették: a Titkok felfalója, az Elfeledett, a Kert boszorkánya. Ahri ki akarta mutatni tiszteletét egy ilyen nagy hatalmú lény előtt, ezért Ighilyaként, azaz Dédanyaként szólította.

– A virágok akarnak tőlünk valamit – mondta a nő. – Ahogy mi is akarunk tőlük valamit. Vigyázz, hova dugod az orrod. Én csak tudom. Magam etetem az éhes kis fenevadakat.

– Szóval te vagy a Kertész – állapította meg Ahri.

– Igen, ez az egyik kevésbé baljóslatú, rám aggatott név. De ez most nem számít. Tudom, hogy miért jöttél ide, Iminha.

Csöppség. Ahrit zavarba hozta a megnevezés, amelyet családon belül volt szokás használni, de nem tudta volna megmondani, hogy miért.

– Feloldozást keresel. Meg akarsz szabadulni a fájdalomtól – jelentette ki a Kertész.

Átlépett egy fonnyadó páfrányon, és Ahri felé intett.

– Gyere.

Ahogy végigsétáltak a holdfényben úszó kerten, a virágok az idős asszony felé fordultak, mintha ő lenne az éltető Nap, amely felmelegíti leveleiket, és erőt ad nekik a növekedéshez. De az is lehet, hogy csak nem mertek hátat fordítani neki.

Az öregasszony intett Ahrinak, hogy üljön le egy padra egy hajlott felhőgyümölcs-fa előtt, majd ő is leült vele szemben.

– Hadd találjam ki. Szerelembe estél – mondta a Kertész, megengedve magának egy apró mosolyt.

Ahri összevonta a szemöldökét.

– Ne aggódj, nem te vagy az első – nyugtatta meg. – Kiről van szó? Egy katonáról? Egy kalandorról? Vagy egy száműzött harcosról?

– Egy művészről – válaszolt Ahri. Egy éve nem mondta ki a nevét, és most sem tudta rávenni magát. Olyan érzés volt, mint egy összetört üveg darabkáit lenyelni. – Virágokat… festett.

– Ó. Egy romantikus lélek – állapította meg a Kertész.

– Megöltem – tört ki Ahriból. – Elég romantikus, ugye?

Ahogy kimondta az igazságot, onnantól kezdve Ahri nem tudta elrejteni a keserűségét.

– Kiszívtam minden életet az ajkaiból, ahogy ott feküdt haldokolva a karjaim között – folytatta. – Olyan kedves és önzetlen volt, mint senki más. Azt hittem, hogy el tudom nyomni a vágyaimat. De amikor megízleltem az álmait és az emlékeit, nem tudtam ellenállni. Magához vonzott. És nem álltam ellen. És most… Most nem tudok tovább élni a tetteim emlékével. Kérlek, Ighilya. Meg tudsz ajándékozni a feledéssel? Segítesz elfelejteni, mit tettem?

A Kertész nem válaszolt. Felállt, és leszedett egy érett felhőgyümölcsöt a fáról, majd lassan elkezdte meghámozni – óvatosan, hogy a héja egyben maradjon. A gyümölcs húsa hat cinóbervörös színű szeletre esett szét, ezekkel kínálta meg Ahrit.

– Kérsz egyet?

Ahri rámeredt.

– Ne aggódj, ez nem akar tőled semmit. Nem olyan, mint a virágok. A gyümölcs más természetű. A gyümölcs a növény legnagylelkűbb része. Próbál zamatos és lédús lenni…. és vonzó. Csak figyelmet akar.

– Az étel hamuvá válik a számban – mondta Ahri. – Minek egyek, ha már nem vagyok több, mint egy szörnyeteg?

– A szörnyeknek is kell ám enniük – jelentette ki a Kertész kedves mosollyal.

Elkezdte rágni az első szeletet, majd grimaszt vágott.

– Fanyar. Hosszú éveket töltöttem a kertben, de ehhez nem tudok hozzászokni.

Az öregasszony megette a gyümölcs maradékát, Ahri pedig csendben ült. Amikor végzett, megtörölte a száját.

– Szóval elloptál egy életet, amit nem lett volna szabad – kezdte mondandóját a Kertész. – És most a következményeket nyögöd.

– Nem tudom elviselni – mondta Ahri.

– Sajnos az élet szenvedéssel jár – jelentette ki a Kertész.

Egy hóliliom-rügyekkel teli inda csavarodott az öregasszony karja köré. Ő meg sem rezzent.

– Nem tudok együtt élni a tudattal, hogy megöltem őt – könyörgött Ahri.

– Iminha, az még súlyosabb baj lenne, ha saját magadat veszítenéd el.

A Kertész Ahri kezéért nyúlt, és megszorította. Tengerzöld szeme csillogott a holdfényben, és Ahri olyasmit látott benne, amit korábban nem… Talán vágyakozást?

– Megtört emberré válsz – mondta az öregasszony. – Többé sosem leszel önmagad.

– Már most is szilánkokra tört a lelkem – válaszolta Ahri –, és minden pillanatban ismét újabb darabokra hasad. Kérlek, Ighilya. Szükségem van a segítségedre!

Az öregasszony felsóhajtott.

– Ez a kert sosem utasítja el, amit önként ajánlanak fel neki, mert az éhsége csillapíthatatlan.

Ezzel a Kertész Ahri felé nyújtotta a kezét, amelyet továbbra is körülölelt a hóliliomokkal teli inda. A bimbók szétnyíltak, mint megannyi széttárt tenyér.

– Lehelj a virágra, és közben gondolj arra, amit el szeretnél felejteni – utasította az öregasszony, egy harang alakú virágra mutatva. – A virág elnyeli az emléket. Ne vegyél újra levegőt, amíg el nem tűnt teljesen az emlék.

Ahri gyengéden az ujjai közé vette a virágot. A Kertész bólintott. Ahri mély levegőt vett, majd a virágra lehelt.

…Ahri egy hollófekete hajú férfi mellett állt egy tó partján. Együtt a vízbe ugrottak, és visítozva fröcskölték egymásra a vizet a végtelen hullámok között.

Ahri szenvedése a képpel együtt oszlott szét az elméjében.

…Ahri egy néma téli erdőben figyelte, ahogy a hollófekete hajú férfi egyetlen virágot fest.

– Hát nem én vagyok a te virágod? – kérdezte, kioldva a ruháját. A férfi felemelte az ecsetet, és elkezdett festeni a csupasz hátára. Csiklandozták a sörték, ahogy a férfi a gerince mellett újraalkotta a virág képét: – Te vagy, te vagy – ismételgette, minden szó után megcsókolva a vállát.

Ahri rettegett attól, ami ezután következett, de a szíve kezdett hideggé és érzéketlenné válni

….a tó közepén állt, kezében az egykor hőn szeretett férfi élettelen testével. Az arca a víz alá merült, a tükröződő víz fodrozódása eltorzította a képet.

A kép egykor kínzó fájdalmat okozott volna neki, de Ahri most csak tompa sajgást érzett.

…Ahri egy halott favágó fölé hajolt egy barlangban, és épp elszívta az életerejét. Havat taposó bakancsok hangja riasztotta meg. A hollófekete hajú férfi ott állt, és őt nézte. Ahri kétségbeesett. Nem akarta, hogy a férfi így lássa őt.

– Nem vagyok elég jó hozzád – mondta Ahri. – Nézz rám, mohón lecsapok egy haldokló lelkére. Kérlek, hagyj magamra. Nem tartozom a jók közé. Nem tudok jó lenni.

Fekete hajú szerelme így válaszolt: – Nem érdekel. – Ez volt az első alkalom, amikor Ahrit úgy szerette valaki, hogy ismerte a természetét. A hangja meleg volt, érzelemmel teli. – A tiéd vagyok.

Az emléktől elszorult Ahri torka, és benntartotta a levegőt, megtörve a virág varázslatát.

– Nem – gondolta magában. – Erről nem mondhatok le.

Ahri próbált belélegezni, de a levegő hurokként fogta körül a nyakát. Fojtogatta és elszorította a torkát, mintha mérget lélegezne be. Kezdett elhomályosodni a tekintete, de tovább kapkodott levegőért, amíg a tüdeje már majd’ szétpattant.

Ha ezt elveszíti, azzal újra és újra megölné őt.

Ahri térdei megadták magukat, és a lány összeesett, még mindig a liliomot szorongatva. A virág természetellenes illata beitta magát az elméjébe, ijesztő látomásokkal töltve meg azt.

Ahri hallucinálni kezdett. Egy néma, havas erdőben volt, ahol egyenként kitépték mind a kilenc farkát a gerincéből, de azonnal vissza is nőttek, hogy újra kitéphessék őket.

Egy barlangban több tucatnyi portrét látott saját magáról, és mindet fekete festékkel pingálták. Az összes képen rideg és érzelemmentes volt az arca.

Súlytalanul lebegett egy tó közepén, de ahogy lenézett, nem víz, hanem vér töltötte meg a medret.

Hol vagy?

Egy arcot látott, amelyet máris eltorzítottak az emlékezés hullámai, egy arcot, amelyet máris kezdett elfelejteni. Az arc homályos volt, mintha csak egy festmény lenne, és nem maga a férfi. Ahrira nánézett, rámeredt, de a lány nem tudott a szemébe nézni.

Ahri kinyitotta a szemét. A Kertész ott állt fölötte, kezében a hóliliom-inda, amely hollófeketévé változott.

– Látod még őt? – kérdezte az öregasszony.

Ahri a fejében kavargó homályos képre koncentrált, amíg az össze nem állt egy arccá. A férfi arcává.

– Igen. Homályosan, de… emlékszem – mondta Ahri. Mohón itta magába az arc minden részletét, bevésve minden apró részletet. Nem hagyhatta, hogy eltűnjön.

Ismét megvillant az öregasszony szeme, de ezúttal nem vágyakozás, hanem megbánás tükröződött benne.

– Akkor megvolt benned az erő ahhoz, amire csak kevesen képesek. Nem adtad meg magad a béke ígéretének – magyarázta a Kertész.

– Nem tehettem – jelentette ki Ahri elszorult torokkal. – Nem mondhattam le róla. Akkor sem, ha ettől szörnyeteg maradok. Akkor sem, ha minden nap megöl, és minden nap százszor át kell élnem a fájdalmat. A feledés rosszabb lenne, sokkal rosszabb.

A feledés ezernyi homályos arcként jelent meg előtte, és üres szemmel meredt rá.

– Nem veheted vissza, amit odaadtál, Iminha – mondta a Kertész. – A virágok nem mondanak le arról, amit önként nekik adtál. De ami megmaradt, a tiéd lehet. Most távozz. Hagyd itt ezt a helyet, amíg nem hajt az uralma alá – suttogta neki. Indák tekeregtek a Kertész vállai körül, élénk tengerzöld liliomokat tárva fel. – Ahogy sok más lélekkel megtette már.

Ahri próbált felállni, de egy hóliliom-inda a farkai köré tekeredett. Küzdött az egyre erősebb szorítás ellen, miközben tüskék bukkantak elő bundájából. Végül talpra evickélt, és futásnak eredt. Göcsörtös gyökerek törtek elő a talajból, és próbálták elkapni, ahogy átszökkent felettük. Holdrózsákból font kusza függöny próbálta Ahri útját állni, de ő mély levegőt vett, és átcsusszant a virágok alatt, amelyek még így is kiszakítottak pár tincset a hajából.

A kertből kivezető utat a szivárvány minden színében pompázó hóliliomok lepték el. Pengeéles leveleik végighasították Ahri bőrét, vaskos virágszárak kígyóztak az arca előtt, és próbáltak a szája köré tekeredni. Ahri a fogaival tépte szét az indákat, miközben alvadt vér ízét érezte az ajkain. Keresztülvágta magát a kapuboltozaton, és szinte bezuhant a mögötte kezdődő barlangba.

Még hallotta a Kertész utolsó, halk szavait.

– A lelked egy része örökre itt marad – közölte az öregasszony. – Velünk ellentétben a kert sosem felejt.

Ahri nem fordult vissza.