Gwen

Camavor letűnt királyságában volt egyszer egy falu, a birodalom egyik távoli zugában. Itt, ezen az elhagyatott gyarmaton történt, hogy egy egyszerű varrónő elkészítette imádott babáját, Gwent.

Habár Gwen kevésre emlékszik a múltjából, ezt a keveset szeretettel idézi fel. A varrónő és a baba kézimunkával töltötte napjait, és az ollót mindig Gwen mozdulatlan keze tartotta, amíg a készítője tűvel és cérnával szorgoskodott mellette. Éjszakánként a páros sokszor az ebédlőasztal alatt gubbasztott, ahol a varrónő rögtönzött párbajra hívta Gwent, és a gyertyafényes konyhát betöltötte az evőeszközök és az olló csattogásának visszhangja.

Idővel a viadalok elmaradtak, és a fények kihunytak. Gwen maga sem tudta, miért, de amikor megpróbálta felidézni a részleteket, hasító fájdalmat érzett egy olyan férfival kapcsolatban, akinek sem a nevére, sem az arcára nem emlékezett. Gwen évszázadokon át mozdulatlanul, csendben, elhagyatottan hevert, és az emlékeit lassan elmosták az óceán hullámai.

Végül egy éjjel kinyitotta a szemét. Gwen az otthonától távol, egy árnyas tengerparton ébredt fel először. Egy számára ismeretlen varázslat révén élő kislánnyá változott, aki mozgatni tudta a kezeit és a lábait – teljesen egyedül!

Gwen boldogan vetette bele magát új életébe. Ugrándozott a homokban, és ámulatba ejtette, hogy milyen messzire látnak a szemei, milyen csodálatos a kavicsok érintése, és milyen kellemes a szél simogatása a hátán. A part mentén évezredek óta elhagyatott lomokra lett figyelmes. A törött ládák mellett furcsán ismerős eszközöket pillantott meg.

Ollót. Tűket. Cérnát.

Gwen azonnal felismerte őket. Ezek a készítője eszközei voltak. Amikor megérintette őket az ujjaival, fénylő köd szállt fel a kezéből. Biztonságos melegség öntötte el, mintha az áldott múlt ölelte volna magához.

De nem Gwen volt az egyetlen, akit vonzott ez a varázslat.

A szigeten egy másfajta köd is megjelent. Feketén kavargott és félelmetes lidércekké alakult. Vonzotta őket valami Gwen lényében – valami, amire megszállottan vágytak.

Amikor a lidércek rátámadtak, Gwen nem ijedt meg. Feléjük szúrt az ollójával. Meglepetésére a belőle áradó köd megtöltötte a levegőt, és a bűbáj megnövelte az eszközei méretét és erejét, amelyek egyszerű acélholmikból kísérteties varázstárgyakká változtak.

De a lidércek nem hagyták annyiban. Még többen lettek, és az egyre növekvő Fekete Köd táplálta őket. Gwenbe tragikus, furcsán ismerős fájdalom hasított. Ahogy bekerítették a lidércek, felbukkantak az elfojtott emlékek. Visszaemlékezett a készítőjére, ahogy betegen és sebesülten, meggyötörten fekszik. Egy férfi állt mellette, akinek az arcát Gwen végre fel tudta idézni.

Viego.

Amikor eszébe jutott a név, Gwen összeroskadt. Sóvárogva idézte fel a készítőjével töltött, rég elmúlt időket – boldogabb, egyszerűbb időket –, és lopva még egyszer utoljára az ollójára pillantott…8<-8<-8<-8<-

Gwen ekkor fantasztikus felismerést tett. A készítője – aki a férfi eszelős hiúságának esett áldozatául – nem tűnt el teljesen. A varrónő eszközei, amelyekkel Gwent varrta, most az ő kezében voltak. Gwen tudta, hogy ez nem lehet véletlen. A lelke mélyén tudta, hogy a készítője még mindig vele volt, és még mindig harcolt.

Ezt az ajándékot Gwen igazán megbecsülte.

Megragadta a tűket és a cérnát, és Áldott Ködből sodort felhővel taszította el a hemzsegő lidérceket. Gyorsan és határozottan szabdalt az ollójával, majdnem ugyanúgy, mint azokon a boldog éjszakákon, amikor a készítője nagy, képzeletbeli csatákat vívott a konyhaasztal alatt. Nemsokára eltűntek a lidércek.

Habár győzött, Gwen tudta, hogy ez még csak a kezdet volt. Érezte, hogy a lidércek és Viego között valamilyen kapcsolat van, és együtt okozzák az elviselhetetlen, egyre terjedő fájdalmat. Egy pillanatot sem vesztegetett, elhatározta, hogy megkeresi, és bármi áron megállítja a Fekete Ködöt. Gwen számított rá, hogy kimerítő lesz a harca, ugyanakkor élete minden másodpercét kiélvezte – hiszen ki tudja, meddig tart még ez az áldás?

Különleges esélyt kapott az élettől, ezért Gwen eldöntötte, hogy rettenthetetlen és pozitív marad minden nehézség ellenére is. Runaterra földjét járja azzal az elhatározással, hogy visszahozza az örömöt a sebesültek és szenvedők életébe. Gwen számára minden pillanat ajándék, és minden lépésnek célja van.