Nasus

Nasus intelligenciáját jóval azelőtt felismerték, hogy a Felemelkedettek közé lépett volna. Csak úgy falta a könyveket, és tízéves korára kiolvasta a shurimai történelem- és filozófiatudomány legkiválóbb alkotásait, rámutatva azok hiányosságaira.

Öccsét, Renektont azonban más fából faragták: hamar elunta magát, és tanulás helyett inkább a környékbeli gyerekekkel verekedett. Ennek ellenére közel álltak egymáshoz a fivérek, és Nasus ügyelt arra, hogy Renekton ne keveredjen túl nagy bajba.

Amint nagykorúvá vált, Nasust azonnal tagjai közé választotta a zártkörűen működő, nagy tekintélyű Napkollégium. A birodalom legjobb oktatói vették körül, és idővel a katonai stratégia és a logisztika elismert szakértője, végül pedig minden idők legifjabb tábornoka lett. Ügyes harcos volt, de az igazi tehetsége nem a csatatéren, hanem a tervezésben mutatkozott meg.

Nasus nagyon komolyan vette kötelezettségeit, és gondoskodott arról, hogy minden egyes katonája megfelelő ellátmányt kapjon, időben kifizessék a zsoldjukat, és igazságosan bánjanak velük. Számtalan alkalommal vezette győzelemre a császár halandó seregeit, kiérdemelve az alatta szolgálók hűségét és tiszteletét. Természetesen Renekton is katonai pályára lépett, és Nasus parancsnoksága alatt kiváló, megbízható harcos vált belőle.

A diadalok és elismerés ellenére azonban Nasus nem lelte örömét a háborúkban. Tudta, hogy szükség van rájuk, legalábbis átmenetileg, ahogy Shurima kiterjesztette befolyását, de szilárdan hitt abban, hogy a legfontosabb kötelességük a meghódított területek tudásának megőrzése. Sürgetésére a legyőzött népek könyveit, tekercseit és tanításait szétosztották a birodalom könyvtárai és irattárai között, hogy bölcsességet és megvilágosodást hozzanak a jövő nemzedékeire.

Több évtizedes hűséges szolgálatot követően egy szörnyű betegség támadta meg Nasust, az orvosa szerint alig egy hete volt már csak hátra.

Shurima népét lesújtotta a hír. Nasus volt a birodalom legfényesebb csillaga, és odaadó szeretet övezte. Maga a császár ecsetelte Setaka, a Felemelkedettek hadseregének vezére előtt a tábornok érdemeit, és kérte, hogy vessék alá a Napkorong próbájának.

Egy napon és egy éjszakán át tartó tanácskozás után Setaka küldötteivel megüzente, hogy méltónak találták Nasust a Felemelkedés áldására. Gyengesége ellenére azonnal végre kellett hajtani a szertartást.

Az addigra hadvezéri rangra emelkedett Renekton mindent hátrahagyva a testvéréhez sietett. Döbbenten látta, hogy a betegség szinte felfalta Nasus testét, és törékennyé tette a csontjait. Annyira legyengült, hogy amikor a Napkorong ragyogása elöntötte az emelvényt, Nasusnak nem volt ereje felmászni az utolsó lépcsőkön, hogy beléphessen a fénybe.

Renekton számára saját életénél is kedvesebb volt szeretett fivére. Karjába kapta az erőtlenül tiltakozó Nasust, és felvitte az emelvényre, vállalva saját pusztulását.

Azonban mindenki meglepetésére Renekton túlélte a szertartást. Amikor elhalványult a fény, nem egy, hanem két harcos isten lépett elő belőle. A fivérek túlélték a próbát. Nasus a bölcsesség és erő magas, sakálfejű megtestesülésévé vált, míg Renekton egy krokodilfejű izomkolosszussá.

Nasus a halandó elme számára felfoghatatlan erőkre tett szert. A Felemelkedés legnagyobb áldásának azt tartotta, hogy számtalan emberöltőt szánhatott tanulmányaira és elmélkedésre… bár idővel épp ez vált legsúlyosabb terhévé.

Sokkal inkább aggasztotta azonban az az állatias vadság, amely eluralkodott Renekton elméjén. Nashramé ostromakor, miután végre shurimai uralom alá került a város, Nasus döbbenten értesült arról, hogy fivére lerombolta a nagykönyvtárat, és lemészárolt mindenkit, aki az útjába került. Ez volt az első alkalom, hogy a fivérek szembekerültek egymással. Kivont fegyverrel néztek farkasszemet a romok felett. Végül Nasus szigorú, csalódott tekintetét látva elillant Renekton vérszomja, és szégyenkezve elfordult.

A lázadó állam, Ikáthia elleni hadjárat sok Felemelkedett lelkén hagyott nyomott. Az ott látott szörnyűségek üressé és ingerlékennyé tették őket. Nasus évszázadokra magányba vonult, hogy megértse, mi történt halhatatlan testvéreivel, és hogy miként hat ez a jövőjükre.

Amikor Azir császár Felemelkedése borzalmas fordulatot vett, Nasus és Renekton a fővárostól messze szolgáltak, és bár azonnal útra keltek, túl későn értek oda. Addigra az Azirt eláruló, gonosz és torz lelkű Xerath nyers energiából álló lénnyé változott, és lemészárolta a lakosságot. Hiába harcoltak elszántan, a fivérek nem tudták megölni őt. A feldühödött Renekton, talán a Nashraméban történtek miatti vezeklésként, megragadta Xerath-ot, és erőnek erejével a város alatt épült Császárok Sírjába hurcolta, arra kérve Nasust, hogy zárja be oda mindkettejüket.

Nasus először hallani sem akart erről, és más megoldást keresett, de hiába. Nehéz szívvel bár, de bebörtönözte Xerath-ot és testvérét az örök sötétségbe.

Miután Xerath mágiája megfosztotta erejétől, a Napkorong lezuhant, és az életben maradt harcos istenek halhatatlan lelkét egyszerre járta át a veszteség érzése. A város oázisát tápláló szent folyó elapadt, a halál és éhség időszaka köszöntött Shurimára. Egy ideig néhány Felemelkedett próbálta egyben tartani a birodalmat, de végül sorra egymás ellen fordultak. A bűntudattal küszködő Nasus elvonult a világtól, egyedül járta a romokat, amelyeket lassan elnyelt a sivatag, és gyászolta az elveszett birodalmat.

Évszázadok teltek el, és Nasus szinte teljesen elfeledte korábbi életét és törekvéseit… míg egy napon halandók leltek rá a Császárok Sírjára, és feltörték a pecsétet. Nem tudta, hogyan történhetett meg mindez, de Xerath kiszabadult.

Nasust rég nem érzett erő járta át, és még őt is megdöbbentette Azir újjászületése és a homokból kiemelkedő Napkorong látványa. Bár Xerath továbbra is hatalmas veszélyt jelentett, Nasus tudta, hogy az újdonsült istencsászárnak útmutatásra és tanácsadókra lesz szüksége az elkövetkező években.

Évezredek óta először járta át a remény érzése. Ki tudja, talán imádott fivérét, Renektont is visszakaphatja…