Zaun gyermeke

Mi a különbség a törvény és a rend között?

Létezhet az egyik a másik nélkül? Aztán mi köze bármelyiknek is az igazsághoz? Talán attól függ, kit kérdezel. Ha engem, nos, a fiatalkori énem szerint az igazsághoz a koponyák bezúzásán át vezet az út.

Azt hiszem, ma elég fiatalosnak érzem magam.

Még sötét van, amikor végre a Törvény Csarnokához érek. Ahogy az lenni szokott, bár általában nem ilyen korán reggel, vendégeket is hozok magammal. A díszes páros annak a hétfős bandának a tagja, akiket rajtakaptam, amint nagyban randalíroztak az Óraművesek útján, és vandál módon üzleteket és kávézókat dúltak fel. Az egyik, amelyiket meglegyintettem, még szundikál, de a másik annál éberebb, és nem fukarkodik a cifra beszéddel.

– Dugulj el, háborgatod a lelki békémet – fémes ujjaimat szorosabbra fonom a gallérja körül, és a vállamon átvetett cinkostársa felé biccentek. – A helyedben én példát vennék a cimborádról.

– Ez embertelenség – sziszegi. – Hol vagyunk? Noxusban?

– Noxus? – nehezen állom meg nevetés nélkül. – Bárcsak ott lennénk. Noxusban a Leszámolóvermekhez vinnélek, nem egy szégyencellába.

Ez a lehetőség egy pillanatra kizökkenti, így nyerek pár perc nyugalmat, mielőtt újra rázendít.

– Azt hiszed, elhallgattathatsz bennünket, de tévedsz. Lerántjuk a leplet az elnyomó rendszeredről, aztán darabokra szedjük.

– És ezt egy teaház ablakainak betörésével akarjátok elérni? Ti is csak unatkozó, elkényeztetett kölykök vagytok, akik ürügyet keresnek a tombolásra. Nem segítetek ti senkin.

– Azokért szólalunk fel, akik ezt nem tehetik meg! – csattan fel. – A szegényekért és az elnyomottakért!

Rápillantok a ruhájára. Új és tiszta. Ez a taknyos egyetlen napot sem nélkülözött egész életében. – Nos, én a szegény, elnyomott zauniak egyike vagyok, és a beszéddel semmi gondom, köszönöm szépen.

– Most már te is a rendszer része vagy – köp egy rózsaszínűt az útra. – Csak meg kell kenni, és máris arra fordulsz, amerről szél fúj. Hogy tudsz aludni éjszaka?

Viszketni kezd a kezem a kesztyűben. A késztetés, hogy egy bezúzott mellkas ölelje körül az öklömet, néhanapján átkozottul erős tud lenni. Minden igyekezetem ellenére a szavaitól felforr a vérem, és a hextech kesztyűm dorombolni kezd, készen a bunyóra, ami általában biztosan be is következik. Most viszont visszafogom magam.

– Amikor épp nem teaházpusztító idiótákat gyűjtök be? Olyan édesdeden alszom, mint egy csecsemő.

Szerencsére odaérünk az ajtóhoz.

– Gyertek, segítsetek meg egy szegény, szenvedő zaunit.

A szószátyár fejét használom kopogtatónak. Bevallom, kicsit utat engedtem a bosszúságomnak az utolsó koppantásnál, amely így már elég hangos volt ahhoz, hogy odabenn valaki elkezdjen matatni a zárral.

– Kepple őrző – vigyorgok a lassan nyíló ajtó mögül álmos pislogással előbukkanó arcra.

– Ez aztán a pokoli korai műszak, mi, Vi? – morogja, miközben az álmot dörzsöli ki a szeméből.

– A bűn sosem alszik, barátom.

Miközben átvonszolom a foglyaimat a küszöbön, gyorsan összefoglalom Kepple-nek a reggeli eseményeket.

– Kettőt elkaptam – fejezem be a történetet. – Mindkét gyanúsított… – végignézek rajtuk, akik most már kánonban hortyognak –, beadta a derekát.

Kepple felhúzza az egyik szemöldökét.

– Azt látom. Caitlyn seriff már vár rád odafenn.

– Akkor rád bízhatom ezt a két hobbiforradalmárt?

– Nyilvántartásba veszem az ügyet – morogja Kepple, amikor az egyik nyikhajt a karjába lököm, a nagyszájút meg a lába elé.

Rámosolygok, amikor elmegyek mellette.

– Hasznos tagja vagy a köteléknek.

---

Caitlyn irodája egy disznóól. A nyikorgó faasztal ki sem látszik a bronz csőpostakapszulák és a tartalmukat jelentő űrlapok, üzenetek és rendeletek erdeje alól. A seriff ott ül valahol elveszve ebben a rengetegben, miközben a főnökei és a kereskedőklánok parancsai, megbízásai és kérései között kotorászik. Úgy tűnik, napok óta nem hagyta el a szobát, és ahogy behúzom az ajtót magam mögött, azon morfondírozom, mennyire lehet könnyű kihozni a sodrából.

– Ülj le – utasít anélkül, hogy felnézne, miközben még mindig keres valamit.

Tehát rögtön a tárgyra térünk.

– Azokról a nyikhajokról van szó?

Letakarítok egy széket, leülök, megtornáztatom a jobb kezem mechanikus ujjait, és felteszem a csizmás lábamat az asztal egyik sarkára.

– Pár nap múlva újra kint lesznek. Ha engem kérdezel, kesztyűs kézzel bántam velük.

– Nem erről van szó – feleli, és valahogy minden szava fáradtabb, mint az előző. – Van valami, amire felhívták a figyelmünket. Olyan... bonyolult fejlemények, amelyeket meg kell vizsgálnunk. Zaunról van szó.

Már látom, hogy nem az alváshiány nyomasztja Caitet. Valami nyugtalanítja, aggódik, ami ritka egy olyan nő esetében, aki három utcányi távolságból átlő egy fogaskeréken.

– Csak nem ő az? – kérdezem. Akaratom ellenére él van a hangomban.

Cait végre abbahagyja a kutakodást az asztalán. A zafír szempár rám villan.

– Nem, ez valami más. Valami új.

– Új – ismétlem, bár így sem lesz több értelme.

Cait vesz egy mély levegőt.

– Valami történik a Csatornában.

Felkapom a fejem.

– Az nem éppen a mi hatáskörünk.

– A kettéválás óta – folytatja Cait – városaink szoros egymásrautaltságban élnek. A látszat ellenére egyik fél sem létezhet a másik nélkül, ezért fenn kell tartani az egyensúlyt.

Kettéválás, úgy nevezik. A kettéválás általában egyenlőséget és igazságosságot feltételez. Ebben az esetben viszont néhány gazdag kereskedő lelkes csatornaásásba fogott, de nagy izgatottságukban elfelejtettek statikust hívni. Fél Zaunt sikerült víz alá süllyeszteniük. A kereskedelem jegyében vízbe fullasztani embereket, nem is beszélve arról, ahogyan ezt a kereskedelmet azután felosztották, az minden, csak nem egyenlő vagy igazságos.

– Az egyensúlyt úgy lehetne a legkönnyebben felborítani, ha valaki lemerészkedne Zaun alsóbb szintjeire, és elkezdené felrázni kicsit a dolgokat – vetem fel.

– De most nem a Sétányról beszélünk. A Csatornában nincsenek átfedések, ott nem lehet utólag szépítgetni az eseményeket és eltussolni az ügyeket.

Cait felsóhajt. – Ezeknek a szempontoknak a megvitatása és mérlegelése már megtörtént.

– Mégis kik által? – kérdezem. – Beavatnál?

– Csak annyit árulhatok el, amennyit tudnod kell, és jelenleg ez a kérdés nem tartozik ide.

– Akkor tehát mi köze ennek hozzánk? – kérdezem, miközben egy üres csőpostakapszulával babrálok. – Ami az alsóvárosban történik, az legyen az ő dolguk.

– Ez alkalommal nem. – Cait kiveszi a kapszulát a kezemből, és leteszi, ahogy visszaül, háttal az asztalnak. Összeráncolom a homlokom. Nem szokott ilyen szűkszavú lenni.

– Mégis, mi változott?

– Nem tudjuk – válaszolja Cait. – Ahhoz, hogy rájöjjünk, kell egy kém odalenn, valaki, aki jól ismeri Zaunt. Itt jössz te a képbe.

– Ez így elég homályos, seriff.

Megrázom a fejem.

– Mi a helyzet a bárókkal? Gondolod, hogy csak ülnek majd hátratett kézzel, és hagyják, hogy Piltover őrzőket küldjön a területükre asztalt borogatni?

Cait rám villant egy fáradt vigyort.

– Mit hallok? A nagy, rettegett Vi megijed pár vegyszerbárótól?

Karba fonom a kezemet.

– Csak tudni szeretném, ki fog vadászni a bőrömre, ennyi az egész.

– A bárók nem fognak problémát okozni.

– Tényleg? – vonom fel a szemöldököm. – Ugyan miért nem?

– Mert ők kérnek segítséget.

Erre felülök.

– Igazad van. Ez tényleg új.

Megrázom a fejem. Itt valami nagyon nem stimmel, és sehogy sem sikerül közelebb jutnom a megoldáshoz.

– A bárók meg az őrzők viszonya attól még nem túl rózsás. Legalább százféleképpen lehet katasztrófa ebből az egészből.

– Emiatt én nem aggódnék – mondja sejtelmesen –, mert te nem őrzőként fogsz odamenni. Azok a kölykök véletlenül épp a Medarda klánból valók, és a szüleik a fejedet akarják.

Felemel egy kötegnyi, pergamenre írt levelet. Az ablakon beszűrődő fényben ki tudom venni a kézírást. Ugyanazon az ablakon keresztül hallom a gyülekező, dühös tömeg hangjait is.

– Szerencsédre – nyugtat meg Cait mosolyogva – lebeszéltem őket erről. A fejed a nyakadon marad, ha kilépsz az őrzőktől. Magad mögött hagyod a várost, hazamész elmélkedni, és visszatérsz a gyökereidhez.

– Kedves kis történet – szándékosan vagy sem, kicsit megnyomta a haza szót. Az itt eltöltött hosszú évek ellenére azt hiszem, még mindig vendég vagyok – olyan, akit kitesznek, még ha csak a munkáját végzi is, mert valakinek elég vagyona van ahhoz, hogy a törvény felett állónak gondolja magát. – És kézenfekvő is.

– Ez azt jelenti, hogy odalenn csak magadra számíthatsz – a könnyedség eltűnt a hangjából. – Nincs erősítés. És fenn kell tartani a látszatot. Kérem a jelvényedet és a kesztyűdet.

– Menjek le Zaunba… – mondom, miközben lecsatolom a kesztyűmet, és leveszem. – Azt nem tudom, mit keresek, de valami olyan szörnyűt, amivel a vegyszerbárók sem tudnak megbirkózni.

A robusztus hextech kesztyűket Cait asztalára ejtem, és a puffanás nyomán kapszulák törnek össze és papírok hullanak a padlóra.

– És még a kesztyűmet sem vihetem magammal. Ez percről percre jobb.

– Nincs senki más, akire rábízhatnám ezt a feladatot – udvarol Cait.

– Tényleg nem árulod el, kik mozgatják a szálakat? – kérdezem, és igyekszem visszafogni a dühömet. – Nem mindennap bíznak meg azzal, hogy nemzetközi konfliktust szítsak.

– Mindent elmondtam, amit lehet, Vi. Higgy nekem.

– Akár velem is jöhetnél – vetem fel egy vigyorral. – Vegyél ki egy kis szabadságot, és látogasd meg Valoran legfestőibb turistacélpontját.

Cait nem válaszol, de nem is kell. Anélkül is tudom, hogy nem jöhet, de szeretem ugratni. Addig se ütök lyukat a falba.

---

A hajnalból reggel lesz, amire a Felszálló Süvöltéshez érek. A Törvény Csarnoka előtt összeverődött tömeg lehurrogott és dobott felém pár követ, ahogy távoztam, de több eszük volt annál, semhogy túl közel merészkedjenek. A Csarnok közelében, jól látható helyen maradtak, ahol biztonságban tudhatták a fogaikat.

Furcsa érzés a kesztyűim nélkül sétálni a városban. A kezem az előző nap óta még mindig be van kötve. A Csarnokban hagytam mindent, ami az őrzőkhöz, vagy egyáltalán Piltoverhez köthetne. Most meg kell húznom magam – Zaunban még messze nem felejtették el a nevem, és akad ott jó pár alak, akinek nem szívesen frissíteném fel az emlékezetét. Lemegyek, megnézem, mi akasztotta ki a bárókat, és legfeljebb néhány napon belül vissza is jövök.

A felvonó zsúfolásig megtelik, amire a kalauz rekedtre sípolja magát, és az ajtók végre bezáródnak. A hexdraulikus csörlők elengedik a szerkezetet tartó hatalmas láncokat, és megkezdjük az ereszkedést. A kapszula alján találok ülőhelyet, és ereszkedés közben kibámulok az üvegzöld ablakon.

A reggeli fény végigömlik Piltoveren, megcsillan a vasból és fémből készült tornyokon, a hasadékok száját azonban csak futólag érinti. A fény eljut ugyan a Sétányra – ami Zaun legmagasabban fekvő pontja –, de annál lejjebb érve már csak halvány pislákolássá válik.

Megemelem a csizmámat, és megpillantok egy jelet, amelyet ügyetlenül karcoltak a padlóba. Valamilyen pókot ábrázol.

A levegő egyre nehezebb lesz, ahogy a felvonó áthalad a Sétányon, és az orromban érzem a vegyszerek füstjének csípős szagát. Felbukkan az új torony, amelynek halvány kőből és csillogó üvegből épült, hatalmas szerkezete egészen a Magasföldszintig húzódik. Legalsó szintjein szerelők, munkások és szolgák gürcölnek a hexkristályok szintetizálásán és finomításán, mielőtt a fenti városba szállítanák őket. A folyamat végén Zaunban csak a sűrített felesleg marad, ami még a Szürkeségnél is tízszer veszélyesebb, a szaga alapján legalábbis.

Nem tudom biztosan, kié ez a torony – már nem Ferros az egyetlen játékos a szintetikus hexkristály terén, bár még mindig ők készítik a legerősebb és legtisztább fajtát. Az a hír járja, hogy még az olyan vegyszerbárók, mint a Poingdestre család is igyekeznek olcsó másolatok révén saját márkát létrehozni, a kereskedőklánok kihagyásával. A legvalószínűbb azonban az, hogy a torony a bárók és a klánok egy újabb közös vállalkozása.

Ahogy a Magasföldszintre érünk, az ablakon keresztül valami megragadja a figyelmemet. A felvonóaknákban nem szokatlan jelenség a falfirka, de egy új és fényes jel kilóg az alatta megbújó, elhalványult feliratok közül.

Egy pók.

Lenézek a padlóra. Ugyanaz a jel. Újra kinézek az ablakon, és ismét megpillantom, aztán megint.

Felállok, és a falnak dőlök, amikor a Süvöltés megremeg, és megáll a Magasföldszinten. A felvonó kiürül, és nem csak egy szempár mered rám riadtan, amikor nem szállok ki.

Megszólal a csengő, ami jelzi, hogy a Felszálló Süvöltés hamarosan indul. A kalauz lejön a lépcsőn, körbekémlel, aztán észrevesz.

– A felvonó hamarosan indul lefelé – tájékoztat, nyilvánvaló feszengéssel a hangjában. – A Csatornarendszerbe tart?

Körülnézek, és látom, hogy az ajtón túl üres a peron. – Úgy tűnik, én vagyok az egyetlen.

– Ne akarjon ezen a téren kitűnni, aranyom.

Közelebb jön egy lépéssel, szemüvegét feltolja a homlokára. Látom a félelmet a szemében.

– A Csatornákkal valami nincs rendben mostanság. Jobb minél följebb maradni.

– Tud valamit erről? – érdeklődöm.

A kalauz lepillant, és a megafonjával babrál.

– Eleget ahhoz, hogy kimaradjak belőle.

Egy pillanatra elgondolkodom a szavain.

– Azt hiszem, vállalom a kockázatot.

Még ott sertepertél egy darabig, remélve, hogy meggondolom magam, majd lassan bólint, és felkaptat a lépcsőn. A Süvöltés hamarosan megkezdi lassú ereszkedését a Csatornarendszerbe, ahol végre megtudhatom, mitől fél úgy mindenki.

---

A Magasföldszintet elhagyva a fény egyre gyérebbé válik. Egyre kevesebb vegytechlámpa jelenik meg szentjánosbogárként imbolyogva, ahogy haladunk lefelé. A Süvöltés fénye megvilágítja a felvonó közvetlen környezetét, bár hogy ez mennyire hasznos, az kérdéses.

A Csatorna sosem volt túl szép hely. Talán nagyon régen, mielőtt az árvíz a felét temetővé változtatta volna, és még a másik fele sem volt szeméttelep, másmilyen lehetett. De ez már történelem, és a látottak alapján még az emlékeimhez viszonyítva is egyre rosszabb a helyzet.

Ha rossz emberekkel húzol ujjat, túl sok ígéretet szegsz meg vagy az utolsó filléredet is egy vesztesre költöd, itt végzed. Csupa kétségbeesett ember küzd foggal-körömmel, hogy megéljen, biztos távolságra azoktól, akik ide nem fognak utánuk jönni. Ez szinte menedék a számukra, ha nem is egymástól.

A fények kialszanak. Felállok, átmegyek az ablakhoz, és a korlátnak dőlve kinézek a zöld üvegen. Pár pillanat múlva ismét kigyúlnak a fények, és elég jól megvilágítják a felvonóaknát ahhoz, hogy láthassam, mi borítja minden centiméterét.

Pókok. Pókok mindenütt.

Ugyanaz az egyszerű jel, mint korábban, amíg azonban fentebb csak itt-ott fordult elő, lefelé haladva már mindenütt ezt lehetett látni a különböző felületekbe karcolva, vésve vagy rájuk festve. Az egész olyan hatást keltett, mintha pókok végeláthatatlan serege menetelne egyre följebb a sötétségből, amelyet már uralmuk alá hajtottak.

Hidegséget érzek a gyomromban, egy aprócska adrenalinlöket jelét. Bármi is legyen az, amiért Cait ideküldött, az biztosan összefügg a rajzokkal.

– Ennél lejjebb nem megyek! – hallatszott a kalauz recsegő hangja a megafonból, amint a Felszálló Süvöltés a vasszerkezet tiltakozó nyögésétől kísérve megállt.

Az ajtók kinyílnak, és kinézek az elhagyatott peronra. Sötét van – az egyetlen fényforrást a peron túlsó végén található árva vegytechlámpa adja. Kilépek a felvonóból. Az ajtók gyorsan bezáródnak mögöttem, és mire a vállam fölött hátrapillantok, a szerkezet már emelkedik is. Hamarosan már csak a hasadékból felszálló aprócska fénypontnak tűnik – mint egy újabb szentjánosbogár.

Zaunban ismeretlen fogalom a csönd, még lent a Csatornában is. Hallom ahogy a gőz itt-ott köhögésre emlékeztető hang kíséretben szökik a rozsdás csövekből, ennek háttereként pedig gyárak és roncstelepek morajlása szűrődik felém a távolból... mindeközben pedig három suttogó hangra leszek figyelmes a sötétben.

---

A felvonóaknát borító pók szimbólumot ezek a bandatagok is viselik kopottas ruháikon, vagy eleven sebként frissen az arcukra, a nyakukra varrva. Fegyverük van, és ezt egyáltalán nem is akarják eltitkolni. Az egyikük egy lánccal, a másik egy vascsővel készült. Az utolsó kezében egy patinás kés kopottas csillanására leszek figyelmes.

Fiatalok, méghozzá épp eléggé fiatalok ahhoz, hogy ne ismerjenek fel. Bármilyen bandáról legyen is szó, ezek hárman biztosan újoncok, akik simán képesek hülyeséget csinálni csak azért, hogy bizonyítsák a rátermettségüket.

– Eltévedtél? – kérdezi az egyikük, a késes.

– Nem mondhatnám – válaszolok neki unott nyugalommal, miközben minden apró részletet alaposan megfigyelek. A testtartásukat, az egészségi állapotukat, a vérmérsékletüket. Néhány másodperc alatt megállapítom, hogy melyikük a főnök, és kik lesik a parancsot. Hogy melyiket lehet a legnagyobb valószínűséggel megfutamítani, és melyikük szomjazik a vérre.

Megpróbálok elmenni mellettük. A kés egyszer csak kilendül elém, és megcsillan rajta a vegytechlámpa fénye.

– Pedig szerintem eltévedtél.

Végignéz rajtam.

– Mondd csak, anyukám, azért jöttél, hogy halld a Hangot?

Lassan, egy kicsivel arrébb lépek, hogy mindhárman a látóteremben maradjanak.

– És kinek a hangja lenne az?

Késes erre felhúzza az orrát.

– A hívők és a zarándokok tudnák, márpedig errefelé csak őket látjuk szívesen.

– Ideje visszamenni oda, ahonnan jöttél, napmocskolta senkiházi – köpi felém a másik. Társai sziszegve fejezik ki egyetértésüket.

Talán több információt is kiszedhetnék belőlük. A banda nevét, a rejtélyes Hang forrását, és hogy mivel is tartják rettegésben az egész Csatornát. De sokkal jobban szeretném végre ellátni a bajukat.

– Fiúk, fiúk – csóválom egy mosoly kíséretében a fejem. Ökölbe szorítom a kezem, és jól hallhatóan megropogtatom az ujjperceimet. – Ez az én otthonom.

Gyors pillantást vetnek egymásra, majd nekem rontanak. A szemem a fegyvereken – először a kést, majd a láncot, végül a vascsövet figyelem meg, hogy eldönthessem, melyiküket kell először a padlóra küldenem. A levegőben ammónia és zsír szaga jelzi ellenfeleim feszültségét.

Már csak egy csipetnyi vér kellene.

Elindítom az első ütést. Eszembe sem jut, hogy nincs rajtam kesztyű. Ha elég sokáig viseli őket az ember, túlságosan is hozzászokik a hextech Atlasz kesztyűk jelentette erőtöbblethez. Az öklöm oldalról találkozik Késes koponyájával, és érzem, ahogy az ujjaim között valami elhajlik. Azonnali éles fájdalom a jutalmam, amit épp elegendő időmbe kerül feldolgozni ahhoz, hogy az alulról lendülő vascső eltalálja a bordáimat.

A harmadik mögém kerülve a lábamat veszi célba a lánccal, én azonban csak a késre összpontosítok. Az ütéstől térdre rogyott. Állon térdelem hát, amitől kifekszik.

Elkapom a láncot, majd magam felé rántom a fickót, és megfejelem. Szépen kilapítom az orrát a homlokomon, mire az arcát fogva eldől. A lendülő vascső süvítésére lehajolok, így a támadóm kibillen az egyensúlyából. Lökök még rajta egyet, így egyenesen nekimegy a falnak.

Csöves azonnal talpra is ugrik, majd ledermed. Szemei vadul cikáznak, először engem néz, majd Késest, ismét engem, végül pedig Láncost. A vascső éles csengéssel zuhan a földre, szinte teljesen elnyomva menekülő csizmáinak kopogását, amint kereket old. Utána lendülök, ám a hirtelen a bordáimba nyilalló éles fájdalom miatt kiszalad a levegő a tüdőmből. Hadd fusson.

Késesre és Láncosra pedig nem pazarlok több időt. Rálépek a késre, és az összes fegyvert lelököm a peronról. Elindulok a Csatorna mélyére, nem foglalkozva erősen sajgó bordáimmal.

---

Úgy tartják, hogy a sebzett menekülő vad mindig ismerős területre igyekszik. Vissza a fészkébe, vagy az odújába, de mindenképpen valamiféle menedékbe, ahol biztonságos falak veszik körül.

És a Csatornában nagyon kevés a menedék... számomra legalábbis. Persze van néhány hely, ahová mehetnék, de akármerre nézek, csak azt a jelet látom – a pókokat, amelyek mindent elborítanak. Szükségem van egy helyre, ahol kifújhatom magam, és idelent csak egyetlen ilyen hely jut eszembe.

Nem emlékszem tisztán, hogy pontosan mikor és hogyan kerültem a Remény Háza nevelőotthonba. Már jó ideje eszembe sem jutott az árvaház, de még mindig fejből tudom az utat. Mindig emlékezni fogsz a hazafelé vezető útra, akkor is, ha messzire futottál onnan.

Igyekszem észrevétlenül haladni. Szeretném elkerülni az előzőhöz hasonló további találkozásokat, ezért többnyire az árnyékok között mozgok. A környéken ólálkodó, kisebb-nagyobb csoportokba verődött bandatagokat figyelem – mindegyikük fegyverrel jár, de nincs semmiféle rendbontás. Nem törnek-zúznak, semmi ilyesmi.

Minek rombolnád le azt, ami már úgyis a tiéd.

A fájdalom a kezemben egyre zavaróbbá válik, minden egyes szívverésemnél a bordáimmal együtt lüktet. Érzem, ahogy egyre dagad a kötés alatt. Nem tört el, de csak egy hajszálon múlt. Szorosabbra húzom a kötést.

Befordulok egy sarkon, és máris előttem áll a Remény Háza, a maga szürke, omladozó dicsőségében. Már akkor is régen rossz állapotban volt, amikor eljöttem innen, és az azóta eltelt évek sem kegyelmeztek az épületnek. Csoda, hogy még mindig áll. Egy pillanatra ismét gyereknek érzem magam, aki összeverve érkezik haza a bunyóból vagy egy rablásból. Akaratlanul is elmosolyodom, amikor meglátom.

Gyerekek kergetik egymást az elülső épület körül – a gyorsabb, egészségesebb kölykök lehagyják azokat, akiknek hiányzik valamelyik végtagjuk, vagy éppen harmadrangú implantátumokon keresztül veszik a levegőt. Amikor észreveszik, hogy jövök, azonnal szétszélednek. Idelent nem osztogatják olyan bőkezűen a bizalmat – ez az első lecke, amit a magukra hagyottak kénytelenek megtanulni errefelé.

Az egyik gyerek a bejárat felé veszi az irányt. Felsiet az ajtóhoz vezető ódon lépcsőn, de majdnem orra bukik, mielőtt elérné. Addig veri ököllel az ajtót, amíg ki nem nyílik, és egy fiatal nő néz ki rajta. Túl fiatal ahhoz, hogy az anyja legyen, de elég idős ahhoz, hogy ő vigyázzon rá.

– Mit mondtam neked a lépcsőről? – hordja le a kisfiút, miközben az ujjával letöröl egy piszokfoltot az arcáról. – Azt mondtam, hogy veszélyes, és ha nem vigyázol, egyszer...

– Egyszer – szólalok meg a lépcső aljához érve – még betöröd a koponyádat.

Elkerekedik a szeme. Azonnal felismertem a hangját, amitől könnyek szöktek a szemembe. Az agyam próbálja összeegyeztetni az ajtóban álló fiatal hölgyet azzal a félénk kislánnyal, akit valaha ismertem.

– Volt régen egy kislány, akit állandóan figyelmeztetnem kellett erre – mondom elmosolyodva. – Mindig akrobatának készült, amikor éppen nem valami könyvet bújt.

– Felhagytam az akrobatikával – válaszolja. Finoman betessékeli a kisfiút az ajtón, majd kilép rajta, és bezárja maga mögött. – De még mindig szeretek olvasni, ha van rá időm.

– Roe?

Az első lépcsőfok recsegve nyugtázza, hogy rálépek.

– Te vagy az? Lehetetlen.

– Én vagyok.

Még egy lépést teszek felfelé.

– Te nem lehetsz Roe. Roe csak egy kiskölyök, aki alig ér fel a derekamig. Nézzenek oda, hogy megnőttél.

– Idelent senki sem marad sokáig gyerek – mondja. – Ezt te tudod a legjobban.

Még egy lépcsőfok.

– Örülök, hogy látlak. Oly sok idő telt el.

– Hát, igen – süti le a szemét. – Én itt maradtam.

Megállok, és egyet visszalépek. A hangjából tisztán kihallatszik a fájdalom. Amikor elmentem innen, még csak gyerek volt. Mindig vigyáztam rá, az első naptól kezdve, amikor megjelent a Remény Házánál. Sosem engedtem, hogy velem jöjjön, távol tartottam a bunyóktól, a lopástól és a bandázástól. Megvédtem őt.

Aztán otthagytam.

– Úgy hallottam, most már a törvény oldalán állsz – mondta Roe az ajtónak dőlve.

– Látsz rajtam jelvényt? – kérdezem széttárt karral. – Egy darabig őrző voltam, de nemrégiben másfelé vitt az utam.

– Úgy tűnik, ez gyakran megesik veled.

Leszegem a fejem.

– Hé, bunyózhatunk egyet, ha szeretnél. Most már elég idős vagy hozzá.

Akarata ellenére megereszt egy aprócska mosolyt.

– Talán. Ráér, ha visszajöttem? – kérdezi Roe. – Hamarosan indulnom kell.

– Hova kell menned?

Roe visszanéz az ajtóra, aztán felém tekint. Egy pillanatig csendben méreget. Ahogy jobban megnézem, egy kitűzőre leszek figyelmes a gallérján. Egyszerű, alig több egy kis fémdarabba karcolt rajznál. Egy pókot ábrázol.

– Hallottad már valaha a Hangot?

---

Vele megyek. Végigsétálunk az omladozó házak alkotta környéken a gyűlés helyszínére. Hallgatom, ahogy az életéről mesél, és magamban ismerkedem ezzel az új emberrel, akivé Roe vált. Még mindig félénk, még mindig okos a sok, könyvek között töltött éjszaka után, de valami újat is látok benne, valamit, amit eddig még nem. Meggyőződés költözött a tekintetébe, mióta nem láttam, valamiféle erőt tükröző csillogás.

Folytatom a kérdezősködést, miközben igyekszem kerülni látogatásom okát. A sok beszédtől köhögőrohamom támad, majdhogynem kétrét görnyedek.

– Mi az? – kérdezi nevetve Roe. – Túl sok időt töltöttél a Szürkeségen kívül, mi?

– Kaptam egy vascsövet a bordáim közé – megrándul az arcom, és a kezemet az oldalamhoz szorítom. – Így üdvözöltek a barátaid, amikor kiszálltam a Süvöltésből.

A mosolya elhalványodik.

– Mind ugyanazt akarjuk. Hogy végre vége legyen az elnyomásnak. Felszabadulni a bárók és a klánok uralma alól. Tiszta levegőt akarunk. Csakhogy nem mindenki ért egyet abban, hogy ezt hogyan kellene elérnünk. Sokan bandatagok voltak, ezért ingerültek. De vannak itt jó emberek, kedves emberek, akik szebb jövőt akarnak teremteni nekünk.

Éveket töltöttem Piltoverben olyan emberek között, akik számára Zaun csak egy börtön volt, egy kietlen szemétdomb, egy alvilági hely. A piltoveriek lenéztek, és Zaun nézett vissza rájuk, ők pedig vagy sajnálták vagy gyűlölték... illetve volt, aki mellette szólalt fel, mint az a kis huligán, akit letartóztattam.

– Nos, máris jobbnak tűnnek, mint azok, akikkel korábban találkoztam – reagálok a mondandójára.

Roe bólint.

– Megmutatom.

Minél közelebb kerülünk, annál több emberrel találkozunk. Mindenféle ember van itt, fiatalok, idősek, és még rivális bandák tagjai is, akik hetekkel ezelőtt még szó nélkül elvágták volna egymás torkát. Most mind együtt tartanak céljuk felé. Mindenki a pók jelét viseli magán, a ruhájára varrva, a bőrére tetoválva, vagy akárcsak Roe, kitűző formájában. Egy régi gyárépületbe mennek, amelynek csak három fala áll, és teteje sincs. Az emberek türelmesen várnak a sorukra, hogy bejuthassanak.

Elérjük az ajtót, amelyet két tagbaszakadt verőlegény áll el. Fegyverük van, az egyikük fényes vaskarommal van ellátva, de mindenkit névről ismernek, és belépéskor melegen üdvözlik őket.

– Roe, kedves nővérem, szívesen látunk itt – szólal meg üdvözlésképpen az egyik, agresszív termete ellenére halk és finom hangon. Majd rám néz. –, de ezt itt nem.

– Engedjétek be – mondja Roe. – Velem van.

– Napmocskolta – válaszolja a másik, megvető mosollyal és felszegett állal. – Nem bízhatunk benne.

Egy árnyalatnyi barnaság miatt akarnak elküldeni, amit fent, Piltoverben szedtem össze, nem is amiatt, hogy csatlakoztam az Őrzőkhöz. Biztosan újoncok.

– Azért jött, hogy meghallgassa a Hangot. Kezeskedem érte, Togg – Roe elszántan állja az őr tekintetét, nem hagyja eltántorítani magát. – Álljatok félre.

A páros suttogva gyors tanácskozást folytat, majd újra felénk fordulnak.

– A Hang mindenkinek szól, így te is szívesen látott vendég vagy. De figyelni fogunk.

Érzem, ahogy követnek a tekintetükkel. A nyomás elegendő ahhoz, hogy egyből felmérjem a helyiséget, és lehetséges kijáratokat keressek arra az esetre, ha valami balul sülne el. Katasztrófa ez az épület, tele lyukakkal és omladozó falakkal. Ha baj lenne, simán ki tudok jutni. Csak az a kérdés, hogy Roe vajon velem fut-e majd, vagy utánam.

Nincs itt semmiféle pompa vagy ünnepélyesség. Se zene, sem fogadalmi gyertyák, adománygyűjtés jeleit sem látom. Csak a temérdek embert, akik az épület közepén található törmelékkupacot állják körbe, amelyen nyugodtan várakozva egy férfi ül.

– Ő az? – kérdem suttogva Roe-tól. – Ő a Hang?

Erre bólint. Az embert bámulom, aki leigázta a Csatornát, de egyszerűen nem értem.

Fiatal, alig idősebb Roe-nál, tehát nemrég még gyereknek számított. Sovány, vézna testalkatú, a bandatagok tekintetével, amelyben látszik, hogy neki is bőven kijutott a szörnyűségekből. De van benne valami különös melegség, mintha birtokában lenne valamilyen titoknak, amit csak neked tartogat. A gyülekezet legutolsó tagjai is belépnek az épületbe, és a Hang beszélni kezd.

– Sok új arcot látok ma köztetek.

A hangja gyengéd, szinte csöndesnek hat, mégis minden egyes ember füléhez eljut.

– Legyetek üdvözölve mindnyájan. Mind más úton, a saját utunkat járva érkeztünk meg ide, erre a helyre, és ez a számtalan különféle út végül eggyé vált. Tudjátok hát, hogy mostantól többé nem vagytok egyedül.

Végignézek a tömegen. Az emberek kivétel nélkül csak úgy csüngnek a szavain. Azon gondolkodom, vajon hányan vannak, akiknek soha életükben nem mondtak még ilyesmit. A kitaszítottak és kihasználtak, az elfeledettek, akiket talán most először kezelnek emberként.

– Mindannyiunknak vannak sebei – folytatja a Hang. – Annak az életnek a nyomai, amelyet élnünk kellett, próbatételeink vagy szenvedésünk jelei. A világ mindent megtett, hogy elbánjon velünk, hogy meggyőzzön minket arról, hogy itt kell maradnunk, és hálásnak kell lennünk azért a kevésért, amink van. Túl sokáig volt ez a valóság számunkra, és most eljött a változás ideje.

Egyetértés moraja szalad végig az összegyűlteken. Nincs szükség őrzői tapasztalatra ahhoz, hogy felismerhető legyen az egyre fokozódó feszültség. A Hang régi sebeket tép fel újra. Nem hazudik, ezeknek az embereknek tényleg bőven kijutott már a szenvedésből, de attól még tudom, hogy az igazság mögé bújva milyen játékot játszik.

– Mióta taposnak el minket?

A hangja emelkedni kezd, egyre élesebb lesz.

– A vegyszerbárók. A mi otthonunkban gyarapítják a vagyonukat, és mit kapunk ezért cserébe? Szívhatjuk a szennyezett levegőt és ihatjuk a mérgezett vizet! Betegség, szenvedés, halál – hát ezt érdemeljük?

– Nem!

A tömeg most már dühös, egyenesen a kezére játszanak. Oldalra pillantok és ugyanazt a dühöt látom Roe arcán, mint mindenki másén. Talán csak arról van szó, hogy imádok szembe menni a tömeggel, mindenesetre úgy érzem, ehhez az előadáshoz inkább egy színházi terem dukált volna.

– Azt mondom, elég – dörren a Hang. – Nem sírunk többé a testvéreink felett, akiknek még felállni sincs erejük, és nem tűrjük tovább, hogy a gyermekeink élete semmivé foszlik! A bárók megfizetnek a tetteikért, sőt, azokat is igazság elé állítjuk, akiket valójában szolgálnak.

Témánál is vagyunk.

A Hang dühösen felfelé szegezi az ujját.

– A korrupt kereskedőket a fölénk tornyosuló városban. Abban a városban, ahol a vakító nap fényétől nem látják többé a bűneiket, amelyeket itt követtek el. Nem látják a fájdalmat, amit nektek és szeretteiteknek okoztak. Ebbe a vakságba menekülnek, és azt hiszik, ez majd megóvja őket. De semmi sem óvja meg őket, amikor ő eljön!

Áhítatos suttogás tölti meg a termet, mintha csak egy istenről lenne szó. Roe letöröl egy kicsorduló könnycseppet. Mindenki át van szellemülve, de sehogy sem stimmel ez az egész, egy szavát sem hiszem el ennek a Hangnak.

– Kiről beszél? – kérdezem, de Roe csak biccent a Hang felé, aki tovább folytatja.

– Én vagyok a Hangja, és mi mind a gyermekei vagyunk. Láttam az arcát. Hallottam szavát, és kiálltam a próbáját. Rám tette a kezét, és kiválasztott, hogy megkeressem a nyáját és felkészítsem őket a visszatérésére. Az a nap pedig hamarosan eljön, fivéreim és nővéreim. Nem a megtorlás, hanem az igazság napja.

– És ki fog ezért a vérével fizetni?

Csend száll a teremre. Minden tekintet rám szegeződik, és arra eszmélek, hogy felálltam a helyemről.

– Mit művelsz? – sziszegi Roe, és rángatja a kezemet.

Fenébe a természetemmel. Csapnivaló kém vagy, Vi. De most már nincs visszaút.

– Hallottam már ilyen beszédeket – mondom a Hangnak és a tömegnek egyaránt. – Nagy szavakkal szónoklók beszédét, akik a meggyötörtekre és kisemmizettekre vadásztak. Feltüzelik őket az igazság nevében, közben azonban csak madzagon táncoló bábukra vágynak, mert istent akarnak játszani.

A Hang hallgat, türelmes álarca meg sem rezdül.

– Nem láttalak még erre, nővérem. Új vagy felénk, így senki sem hibáztat, ha nem látod tisztán a helyzetet.

– Tisztán látom – meredek rá. – Egy szektát látok, amit vérontásra buzdítanak. És egy hazudozót, aki szabadságot és bőséget ígér, miközben fegyveres bűnözőket állít a területe minden bejáratához.

– Ők váltják majd meg a szabadságunkat – feleli egyszerűen. Végignéz rajtam. – Sajnálom, ha a fivéreink megtámadtak. Bizonyára megérted, ha mindig rugdosnak egy kutyát, előbb-utóbb visszaharap. Eddig csak vártunk és vártunk, de most nyílt egy új lehetőség.

Lesétál a törmelékből álló dombjáról, és karját kitárva lassan közelít felém.

– Rengeteg fájdalmat látok benned, a tekinteted mögött szenvedés rejtőzik. Zaun gyermeke vagy, aki túl messzire tévedt jogos otthonától. Piltover korruptsága rád nyomta a bélyegét. Azt hiszed, abban rejlik az erő, ha segítesz az elnyomóinknak megváltozni, de ők sosem fognak változni. A benned rejlő erővel segíthetnél felszabadítani ezeket az embereket.

Az tagadhatatlan, hogy tud bánni a szavakkal. Rájövök, hogy ökölbe szorult a kezem, ezért veszek egy mély levegőt, és ellazítom. Bármilyen szórakoztató is volna krátert csinálni a fejéből, öt másodpercig sem húznám utána.

– Bármilyen fájdalmam van, megtartom magamnak.

Öklömmel a mellkasomra verek.

– Magam cipelem a döntéseim súlyát. Nem tolom át másokra. Nem kreálok bűnbakokat, és nem hiszem azt, hogy ha nekem ártottak, az feljogosít rá, hogy másoknak ártsak.

A Hang lepillant, halkan kuncog mielőtt újra a szemembe nézne.

– Tetszenél neki. De ha ez nem a te utad, akkor távozz most, és nem esik bántódásod. Ha azonban visszatérsz, nem ígérhetek semmit.

Roe-ra pillantok és az engem bámuló arcokra.

– Elmegyek, és nektek is ezt javaslom. Nem jön senki, semmilyen nagyszerű lény, aki megment titeket. Én csak egy férfit látok, aki elveszett embereket keres, hogy elvégezzék a parancsait.

Megint halványan elmosolyodik, szinte szomorúan, minden rosszindulat nélkül.

– Tévedsz, gyermekem. Ő nagyon is valóságos. És hamarosan nem kell majd a szavaimra támaszkodnod, hogy higgy nekem.

---

Nem hazudott, egy ujjal sem ér hozzám senki, ahogy távozom. Még csak meg sem fenyegetnek. Egyetlen rossz szót sem hallok, amíg magam mögött nem hagyom a helyet, és Roe utol nem ér.

Elállja az utamat.

– Mégis kinek képzeled te magad?

– Én...

– Elmentél – csattan fel Roe. – Hosszú évek teltek el, és azt hiszed, csak úgy visszasétálhatsz és majd tudod, mi a jó nekem?

– Eleget hallottam. Ne mondd, hogy te tényleg elhiszed ezt az egészet.

– Miért olyan nehéz elhinni? Miért olyan hihetetlen, hogy van valaki odakint, akit tényleg érdekel, hogy mi történik a csatornarendszerrel?

Mély levegőt veszek.

– Felismerem a lázítókat, Roe. Csak beszélnek és bármit megígérnek, hogy felajzzák az embereket, de a saját kezükhöz végül sosem tapad vér. Csak manipulál titeket.

– Segíteni próbál nekünk – keserűen megrázza a fejét. – Emlékszel még rá egyáltalán, milyen idelent az élet? Te kijutottál, de mi, többiek nem vagyunk ilyen szerencsések. Itt vagyunk, elzártan, egyedül, és soha semmi sem változik. Ő viszont felszabadít minket!

– Hogyan? – Mindent beleadok, hogy ne az őrző beszéljen belőlem. – És hányan maradnak életben, mire sikerrel jár? Tudod egyáltalán, mit tervez? Ha tudsz bármit, Roe, muszáj elmondanod, kérlek.

Valami megváltozik a tekintetében. – Miért? Kinek fogod elmondani? Mit keresel itt egyáltalán?

– Szeretném megérteni, mi történt – felemelem a kezem, próbálom csökkenteni a beszélgetésünket övező gyanakvást. – És hogy mi történik éppen, hogy megakadályozzam a két város széthullását.

Roe felnevet, de inkább hangzik zokogásnak.

– Túl sokat voltál a napon. Annyi éve odafent élsz, hogy azt mondod, számítunk neked, de mi a fenét tettél értünk?

– Roe.

– Csak egy dolgot mondj – erősködik. – Egyetlen dolgot, amit azért tettél, hogy segíts ezeken az embereken, hogy segíts rajtam, ahelyett, hogy bezárva tartanátok itt minket.

– Ez nem ilyen egyszerű.

– Miért nem?

A kérdés egyszerű, mégis olyan, mintha kést döfnének belém... Egy gyerek kérdezhetné, ahogy próbálja megérteni, miért nincs értelme a világ működésének.

– Hagyjuk. Menj vissza a felszínre. Nem tartozol ide. El fog jönni, Vi, majd te is meglátod. Mind meglátjátok majd odafent.

– Kicsoda? – megragadom a vállát. – Roe, ki az az ő?

Elhűl az arca. – Mindenki tudja, kiről beszél a Hang. Rajtad kívül. A Pusztítóról.

---

– Pusztító?

Éjszaka van a Sétányon. Cait mindent hátrahagyott, amitől kitűnhetne a nyüzsgésből a két város találkozásánál, vagy rájönnének, hogy ő Piltover seriffje.

– Mond ez neked bármit? – kérdezem.

Cait megrázza a fejét egyszer. – Kutakodom majd egy kicsit, meglátjuk, mire bukkanok. Mit tudtál még meg?

Elmondok neki mindent, amit láttam. A jeleket mindenütt a falakon. A Csatorna feletti teljes uralmat. A Hang szavait, amikor az emberek összegyűltek.

– Szervezettek – mondom –, és mérgesek. Nem az a kérdés, hogy kirobban-e, hanem, hogy mikor.

– Rendben – mély levegőt vesz, átgondolja. – És amikor ez kirobban, tudjuk, hol vagy hogyan fog megtörténni?

– Nem tudom.

Cait hangja megváltozik, ahogy felteszi a következő kérdést. Mélyebb, halkabb lesz.

– Hallottad, hogy bárki a hextechet emlegetné?

– Hextech? – összeráncolom a homlokom. – Mi köze mindennek...

– Hextech – ismétli, tekintete mélyen az enyémbe fúródik. – Ha meghallod, hogy bárki drágakövekről, kristályokról vagy mágiáról beszél, arról azonnal tudnom kell.

Felmerül bennem egy kérdés, amelyet nem akarok feltenni, de úgysem hagyna nyugodni.

– Már tudod is, mit keresel, Cait?

Rám néz.

– Egy oldalon állunk, Vi.

– És melyik az az oldal? – a puszta tény, hogy ilyesmit kell mondania, még feszültebbé tesz. – Nem csak a bárókról van szó, igaz? Évekig néztük a harcukat a bandákkal, és a kisujjunkat sem mozdítottuk. Hirtelen megjelenik egy új játékos, akit a bárók nem bírnak kordában tartani, te meg elkezdesz a hextechről magyarázni. A klánok féltik a határaikat, szóval nekünk kell lemenni és rendben tartani Zaunt?

Cait nem válaszol. Forr a vérem, lassan kifújom a levegőt.

– Azt hiszem, magamnak kell rájönnöm.

– Elmondtam, amit tudtam, amit tudnod kellett – végigmér, a tekintete a kezemre esik. – Megsérültél.

– Megmaradok.

Felállok és sétálni kezdek.

---

A hajnali fény nem ér el ilyen mélyre. A villódzó vegytechlámpák csak gyenge utánzatként szolgálnak, ahogy megmászom a Remény Házához vezető lépcsősort, ahol egy kisfiú ül egyedül.

– Szia – mondom halkan. – Emlékszel rám? Roe barátja vagyok. A nevem Vi. Téged hogy hívnak?

Mindketten óvatosak vagyunk, ahogy közeledek. Duzzog, az arca kipirult, karját keresztbe fonja. – Yulie.

– Yulie – ismétlem, és megállok pár lépcsőfokra tőle. – Tudod, merre van most Roe, Yulie?

Bólint.

– Elment.

Valami megfagy bennem.

– Hova ment, Yulie?

A fiú rám néz, mocskos arcán fájdalomtól fényes a szeme.

– Mérges volt, mikor hazajött. Aztán elment néhány barátjával.

– Figyelj csak, Yulie, ez nagyon fontos – kinyújtom a kezem, és nagyon lassan a lépcsőre teszem, amelyiken ül. Figyel, de nem húzódik el. – Tudod, hova mentek?

– Azt mondta, nem várnak tovább – Yulie szipog. – Én is menni akartam, de Roe azt mondta, itt kell maradnom.

– Hova mentek? – Igyekszem lágyan beszélni, hogy ne ijesszem meg, de kezdek türelmetlenné válni.

– Az új toronyba – Yulie a Magasföldszint felé biccent. – Azt mondta, mágikus köveket csinálnak ott. Megkérdeztem, hoz-e nekem egyet, és megígérte, hogy ha visszajön, jut belőle mindenkinek.

Már rohanok is.

---

Eltart egy ideig, míg elérem a Magasföldszintet, de amikor már ott vagyok, tudom, hova kell mennem.

A toronyhoz. Az egyszerű zauniak elnyomóinak szimbolikus és szó szerinti képéhez. Mindkét városon átível, de míg a könnyeket és a vért Zaunban hullajtják, a pénz nagy részét Piltoverben költik el. A torony csúcsán egy kupola van, ahonnan a kereskedő klánok képviselői basáskodnak a munkások felett.

Micsoda látvány várja ma őket, ha méltóztatnak letekinteni. Vörösre festi majd a torony alját a vér.

A földet már mindenütt holttestek borítják, mire odaérek. Ugyan a hexkristályok Piltovernek készülnek, a vegyszerbárók is szép hasznot húznak belőle, hogy az ő felségterületükön van a torony, szóval gondoskodnak róla, hogy mindig legyen kéznél elég verőlegény a gyár védelmére.

A szekta tagjai bizonyára megostromolták a kapukat, és hatalmas árként gyűrték maguk alá az őröket. Szanaszét hevernek mindkét fél halottai. Hiába a biztonsági erők vegytech fegyverei, képzése és tapasztalata, nem tudták megállítani a fanatikusok hordáját, akik fegyverzete mindössze pár tompa tárgyból és a bosszú lehetőségéből állt.

A kapukat szélesre tárták, és látok néhány férfit és nőt, akiket felismerek a gyűlésről, ahogy rekeszeket vonszolnak és kerek fémtartályok sorait vizsgálják. Igyekszem távolságot tartani, beleolvadni a tömegbe. Eljutok oda, ahol a többségük egy halom rekesz köré tömörül, amit a toronyból szereztek. Sehol sem látom Roe-t.

A rekeszek tetején ott áll a Hang. Az arca véres és sebes, a ruhája szakadt. Úgy fest, mint aki ott volt a csata sűrűjében. Egy feszítővassal kinyitja a legközelebbi rekeszt, felfedve a benne sorakozó apró, világító kék köveket.

Szintetikus hextech kristályok.

– Emlékezetes nap a mai! – a Hang diadalittasan a magasba emeli az egyik kristályt. – Íme, a szabadságunk eszköze. Hiszen olyan sokáig mindenünket odaadtuk, és semmit sem kaptunk cserébe. De ma, a kristályokkal kiegyenlítjük a mérleget, és megszerezzük a jogos jussunkat!

Az ünneplését megszakítja a kövön végigcsikorgó fém hangja.

Mindenki feltekint a torony falára, ahol egy sötét alak ereszkedik le koszos szikrák zuhatagában. Még messziről is óriási, karja helyén egy súlyos ágyú van, a teste szerteágazó mechanikus lábakon nyugszik, amelyek tagoltak és hegyes karmokban végződnek, mély árkokat szántva a torony falába. Ahogy közeledik, látom, hogy a felső része nagyjából emberi, a halvány bőr összeolvad a fémmel és a sápadtzöld orvosi csövekkel, de a lábak egy szörnyhöz tartoznak.

Vagy egy pókhoz.

Pusztító. A tömegen átcikázik a név, úgy suttogják, mint egy imát.

Én meg azt hittem, a Hang tévhitben él, vagy sarlatán. Azt hittem, csak kitalálta a lényt, hogy sereget toborozzon magának. De létezik. Az egész szituáció hirtelen még veszélyesebbé vált.

A Pusztító nagy robajjal ér földet, a becsapódás ereje porfelhőt kavar és kőszilánkokat szór. Az emberek áhítatos csendbe burkolóznak, szétválnak előtte, ahogy csattogó póklábain a prófétája felé veszi az irányt.

– Eljöttél – suttogja extázisban a Hang. – Végre eljöttél.

– Így van, tanúm – a hangja akár a mennydörgés, amely a kohóból szól. – Itt vagyok.

Átfurakodom a nézelődök sűrűjén, kapkodó tekintettel egyszerre keresem Roe-t és figyelem, hogy mi lesz ebből. A Hang leugrik a rekeszekről, a keze tele van hexkristályokkal.

– Hatalmas Pusztító – mondja a Hang mosolyogva –, fogadd gyermekeid vérével nehezen megváltott felajánlásunk. Ezek jelenthetik a kulcsot a szabadulásunkhoz.

A Hang a kristályokat mestere hús-vér kezébe szórja, majd hátralépve mestere dicsőítésére készül.

– Miért hozod ezeket elém? – a Pusztító a tenyeréből a földre szórja a kristályokat.

Némaság. Aztán: – Nem értem – a Hang csak motyog, nézi, ahogy a felbecsülhetetlen értékű kövek porrá törnek.

– Azt látom.

– Egy vagyont gyűjtöttünk neked. Fegyvereket, hadsereget vehetünk rajta.

– Úgy gondolkozol, mint ők – a Pusztító hangja vádló. A tömeg felé fordul. – Gyűlöljétek a piltoverieket azért, amivé váltak, de tiszteljétek az őseiket. Azok a szorgalmas és elkötelezett emberek elég erősek voltak, hogy megszelídítsék a világunkban rejlő mágiát, és alárendeljék az akaratuknak. Ők igazán nagy emberek voltak.

Érzem a tömeg zavarodottságát, hisz bennem is pont ez az érzés kavarog. Sok mindenre számítottak a megváltójuktól, de erre biztosan nem.

– Idővel azonban az eszköz, amelyet maguk kovácsoltak, teherként nehezedett rájuk. Először a mankójukká vált, aztán a parancsolójukká. Rabszolgává tették magukat. Egy nap arra ébredtek, hogy a drágakövek nélkül, amelyeknek a rabjává váltak, örökségül kapott civilizációjuk összeomlana.

A Hang felé fordul.

– A gazdagság vétek, nem erő. A fiú, akit azon a napon találtam, méltónak látszott. Tévedtem volna?

A tömegen kellemetlen érzés fut végig. Miközben a szörny a kezébe fogta a Hang állkapcsát, mindannyian nagyon is tisztában vagyunk azzal, hogy a Pusztítónak szinte minden porcikája halálos a beépített pengéktől és fegyverektől.

– Kiválasztottál – könyörög a Hang. – Azon a napon. Megkímélted az életem.

– Valóban – a szörny lassan bólint. – Én sem vagyok tévedhetetlen. Viszont képes vagyok felismerni a hibáimat, és kijavítani őket.

A Hang élesen és röviden felsikolt. A kínszenvedés sikolya hallatszik, azután néma csend. A Pusztító félredobja a testet, már nem törődik vele.

– Urgot vagyok – szólal meg a lény a tömeg felé fordulva. – Hallottalak titeket, Zaun népe. Hallottam a szívetek elsuttogott vágyait, hogy minek reméltetek, minek álmodtatok meg engem. A neveket, a címeket. Felszabadító. Isten. Azért állok most előttetek, hogy elmondjam, egyik sem vagyok. Nagyobb vagyok mindnél. Egy eszme vagyok.

Minden egyes ember köré tódul, úgy veszik körül a rémalakot, mint pásztort a gyülekezet. Megfog egy fémtartályt, és most vészem észre, hogy több tucat van még a kapukon belül.

– A világ tükörképe vagyok, visszhangja az erő és a gyengeség közti hatalmas versengésnek, amelyet minden egyes lélegzettel mindannyian beszívunk a lelkünkbe. Nem lehetek az istenetek – nem áll hatalmamban ezt felajánlani. Amit ajánlhatok, egy teszt, hogy megtudjátok, megvan-e bennetek az erő, hogy a saját istenetek legyetek.

Nyomasztó érzés kúszik fel a gerincem mellett. Urgot a testét, a száját és az orrát fedő maszkkal összekötő orvosi csövekre mutat, és feltartja a tartályt. A tartályt különféle figyelmeztető jelzések borítják: mérgező, méreg.

– Én azt a levegőt szívom be, ami ebben a tartályban van. Beszívtam, és legyőztem, mert az igazi felszabadulás belülről indul. Ezt az üzenetet visszük ellenfeleinknek, akik le akarnak igázni minket.

Urgot végignéz a tömegen.

– Kiben van elég erő, hogy mellém álljon? Ki vállalja ezt a belső szenvedést?

A nyáj minden egyes tagja térdre veti magát, várja a keresztelést.

– Urgot! – üvöltik. – Urgot! Urgot!

– Nagyon jó – Urgot a tartály biztonsági szelepéhez nyúl, sápadt ujjai karomként záródnak rajta. – Lássuk csak.

A gáz kitör Urgot ujjai közül, ahogy összezúzza a szelepet. Felhasítja a tartályt, mire zöld felhő szabadul ki, amely beborítja a követőket. Én hátul vagyok, messze a legnagyobb koncentrációtól, de sok ember szinte azonnal meghal.

– Roe – suttogom, és félrelököm a pániktól megvaduló embereket. Férfiak és nők esnek össze, rózsaszín hab bugyog a szájukból és az orrukból. Találok egy gázmaszkot egy raktárépület romjai között, és felveszem, mert már érzem, hogy kaparja a torkom a levegő.

A rothadtzöld ködben már alig látni valamit. Csak árnyakat látok magam körül, remegnek, csapkodnak, eldőlnek. Meg kell találnom Roe-t. Ki kell vinnem innen. Meg kell találnom.

Megtalálom.

Egy csoport közepén térdel, a gomolygó pára hozzájuk is elér, felkúszik a mellkasukon.

– Roe!

Felnéz, észrevesz. A félénk kislány, akit régen ismertem. Roe a szemembe bámul, a szeme teli hittel, és belélegzi a párát.

– Ne!

Mellé vetem magam. A bőre kezd elfeketedni a méreggel megtelő erek sötét hálóitól. Öklendezik. A szája szélén véres hab. Letépem magamról a gázmaszkot, próbálom az arcára szorítani. Roe még utolsó erejével is küzd ellenem, pedig már a földre omlik. A meggyőződés, a mindennél erősebb hit ott a szemében, amíg csak végleg el nem hagyja az élet.

Amikor a felhő végül eloszlik, az embereknek több mint fele már halott. A túlélők nagy része azok közül került ki, akik implantátumokkal vannak megerősítve, és az állkapcsukat esetlen rézszűrőkkel és műgégékkel szerelték fel. A számban vér és égett cukor ízét érzem. Könnyek törnek utat az arcomat fedő mocskon át.

– Keljetek fel – Urgot felemeli a kezét, és a serege talpra vergődik. – Azoknak, akik átmentek a teszten, joguk, sőt, kötelességük megadni ezt a próbatételt a világnak.

A torony csúcsára tekint.

– Túl sokáig zárkóztak el a munkájuk gyümölcsétől. Ideje, hogy visszaszolgáltassuk nekik.

---

Urgot lezárta a tornyot, a követői pedig az összes fémtartályt kinyitották a légszűrő rendszerben. A mérgező köd ocsmány zöld kígyóként kanyarog felfelé, hogy emeletet emelet után töltsön meg fojtogató, bénító halállal.

Sikerült belopódznom, mielőtt lezárták volna a kapukat. Hevesen dobogó szívvel mászok felfelé, a gázmaszkot az arcomra szorítom. Nem számolom, hány halottat hagyok el, de az az érzésem támad, hogy én is köztük leszek még ma éjjel.

Ha ez a leszámolás ára, ám legyen.

Versenyt futunk egymással. A szekta és szörnyűséges vezére a kupolát akarja elérni. A csúcson lévő férfiak és nők klánbéliek. Ha ők meghalnak, azt még nagyon sok halál fogja követni mindkét városból. Az együttélés, a törékeny béke véget ér, és azok, akik csak ürügyre vártak, hogy erőszakosan lépjenek fel, megkapják az ürügyüket. Ezt a harcot pedig Zaun nem nyerheti meg.

Ennek a megakadályozásáért akár az életemet is feláldozom. Megvédem ezeket az embereket, hogy megmenekülhessenek az ártatlanok. De amikor kitárom a klán szentélyének ajtaját, csak gyűlölni tudom őket.

A torony csúcsa egy ragyogó üvegkupola, amelynek aprólékos festése tiszta, felhőtlen égboltot idéz. Fényűzés mindenütt, kezdve a gondosan válogatott berendezéstől az ezüsttálcákon elrendezett kandírozott gyümölcsökig. A klán képviselői itt nem egy laboratóriumban vagy munkahelyen élnek – ez egy palota.

Piltoveriek rémült csoportja felé sietek, próbálom megfékezni a dühöm, amikor egy ismerős alak lép ki közülük.

– Cait?

A seriff biccent.

– Itt fent, a Sétányon néha nem világos, hol végződik Zaun, és hol kezdődik Piltover. Néha abban sem lehetsz biztos, melyik hatósághoz tartozol.

Beszámolok neki a történtekről, és hogy mi várható.

– Szóval így állunk – kerít valahonnan egy nagy táskát, és átadja. – Erre szükséged lesz.

A kesztyűk dorombolnak, ahogy magukhoz térnek. Ökölbe szorítom a kezem. A tagjaim fájdalma már csak emlék, ahogy a közelgő bunyóra várok. Mérgező köd szivárog be, azonnal szúrni kezdi a szemet és marni a tüdőt. A klánbéliek közül sokan hányni kezdenek.

Cait arca megkövül, puskáját egy szempillantás alatt felfelé fordítja. Hallom a lövést, a fülem cseng tőle. Érzem, ahogy a levegő megremeg, amikor a golyó becsapódik a kupola megerősített üvegébe.

A golyó ütötte lyukból minden irányba repedések indulnak, villámként szaladnak végig a felületen. A kupola beszakad. Színes, borotvaéles üvegszilánkok záporoznak körülöttünk. A nyomásváltozás felkorbácsolja a gázt, kikergeti a toronyból.

Épp egy lélegzetvételnyi időt nyerünk, nem többet. A köd megtölti a bejáratot, egyre sötétedik, ahogy a szektások beosonnak. Fel-alá járkálnak, és csörgetik a fegyvereiket, de még visszafogják magukat, várnak.

Az ajtó újból elsötétedik, ez alkalommal teljesen. Urgot titáni alakja válik kivehetővé, ahogy megérkezik, lehajolva lép be a kupola költői ragyogásába. A követői tömege szétnyílik előtte.

Urgot figyeli, ahogy eloszlik a gáz, és éles, csikorgó hangon felkacag.

– Azt hiszitek, megtagadhatjátok ezektől az emberektől a próbatételt? Azt hiszitek, ti megúszhatjátok? Nem. Először ti kerültök sorra, és ha ti elpusztultatok, sorra kerülnek ők is.

Cait megragadja a puskáját, a hextech kristály rózsaszín fénnyel lüktet a helyén. A válla fölött a mögötte álló piltoveriekre pillant.

– Tűnjetek el, most. Menjetek a Sétányra vezető hídon. Ezt mi megoldjuk.

Energia szikrázik a kesztyűim között, ahogy összeütöm őket.

– Állj! – kiált fel Urgot, engem néz. – Milyen értékes fegyverek. A mestereid erőt adtak neked, de azok nélkül semmi vagy. Gyenge.

– Ezek nélkül is erős vagyok – kacagok fel keserűen. – Nincs rájuk szükségem, hogy elpusztítsalak. Csak így szórakoztatóbb lesz.

– Láttalak a lánnyal – Urgot lassan bólint egyet. – Két világba kapaszkodsz, Zaun gyermeke. Eljön a nap, amikor választanod kell.

– Untatnak a szavaid – a dühöm végül elszabadul. – Semmi nem érdekel, csak az hogy elpusztítsalak azért, amit tettél.

Nem tudom megmondani, hogy másodpercekig vagy órákig harcoltunk. Csak villanásokra emlékszem. Csikorgó fém. Az öklöm köré csavarodó bordák. Urgot mennydörgő ágyúkarja, fájdalmas robbanások. A kesztyűmön felforró, sistergő, sercegő vér hangja.

Caittel ketten szép lassan végzünk Urgot követőivel. Már csak ő marad állva, a tűzből, golyókból és csapkodó láncokból álló szörnyeteg. Nem tudni, ki fogja élve elhagyni a kupolát, de Cait egyszer csak meglát egy lehetőséget a dobóhálójával.

Urgot felüvölt, ahogy beborítja őt a fegyver, karjait az oldalához szegezi, és épp elég hosszan elvonja a figyelmét ahhoz, hogy ráronthassak. Mindent beleadok az ütésbe, olyan erővel találom el, hogy lebillen a kupola pereméről. De nem hagyom leesni, még nem.

Megfogom a háló végét, nekifeszülök a rettentő súlynak, ahogy a csizmám a peremig csúszik. Még egyszer a szemébe akarok nézni, mielőtt ledobom.

– Lássuk, milyen gyorsan repül egy pók.

– Várj! – Cait kiált a hátam mögül.

– Véget vetek ennek, Cait – morgom.

Cait megáll mellettem, a kezében fémrúd.

– Az igazi erő az, ha tudunk dönteni arról, hogy használjuk-e. Ha most hagyod meghalni, ugyanolyanok leszünk, mint ő.

A rudat átszúrja a hálón, hogy a toronyhoz szegezze Urgotot. Nem akarok hallgatni rá. Igazságot akarok. De tudom, hogy ami elveszett, már nem tér vissza soha.

Köpök egyet, és mélyen a földbe ütöm a rudat.

---

A földnyelvtől nem messze fekvő szélfútta sziklák halmát csak nagy jóindulattal lehetne szigetnek nevezni. A terméketlen, állandóan sópermettel szórt terület messze van attól, amit bárki is otthonának nevezne. Pár generációval ezelőtt egy piltoveri hatóság úgy látta jónak, hogy börtönt építsen ide.

Miután újra bekerültem az Őrzők közé, Caitre bíztam a feladatot, hogy felügyelje Urgot átszállítását és örök időkre való elzárását. A Csatornába küldtek, hogy látogassak el a Remény Házába, és kemény kezeimet rombolás helyett építésre használjam. De minden bizonnyal tudta, milyen fontos ez nekem, ezért azt akarta, hogy a saját szememmel lássam, amikor a szörny elnyeri büntetését.

– Tudom, milyen nehéz volt ez neked – mondja Cait. – De szeretném, hogy lásd a tetteid eredményét is. Hogy lásd, számítasz.

Számítok. A szó a torkomon akad, a fejemben újra megjelenik a fejlődés után maradt méregtől fulladozó embertömeg képe.

– Félreállítottuk, és ezzel Piltovert és Zaunt is megmentettük a káosztól.

– Nem jutott még eszedbe, hogy valami jobb származhat abból a káoszból?

Rám néz és felsóhajt.

– Talán, vagy éppen valami rosszabb. Sokaknak kellene meghalnia azért, hogy ez kiderüljön, és ezt nem hagyhatom. Tehát harcolunk, tesszük a dolgunk, próbáljuk egyben tartani a rendszert. Ez a törvény dolga, ez a mi dolgunk, Őrizzük a rendet.

Törvény. Rend. Létezhet az egyik a másik nélkül? És mi köze bármelyiknek is az igazsághoz? Ha fiatalabb koromban kérdeztél volna, talán lett volna válaszom. De most... már nem vagyok biztos a dolgomban.

– Urgot követői meg fognak hátrálni – mondja Cait. – Az erősebb erők pártokra szabdalják majd őket, hogy némi hatalomhoz jussanak. Lefoglalja majd őket az egymás elleni harc, nekünk nem lesz velük gondunk.

– Te nem voltál ott, Cait – megrázom a fejem. – Nem láttad, amit én. Nem láttad, hányan vannak, a tekintetükben az elszántságot. Még nem végeztünk velük, hosszú távon biztos nem.

A cellatömb fölött elnyúló állványzaton állunk. Mindkét oldalról cellák vesznek körül, a tömlöcök kiürítve, ahogy az őrök és a börtönőrök leviszik Urgotot a központi folyosón az új otthonába, egy hatalmas, megerősített acélból készült csőbe, amely a padlótól a plafonig tart, mint valami hatalmas dugattyú.

Urgotot megbilincselték. Nem is próbál kiszabadulni, ahogy a cellájához viszik.

– Mi mindent tudnánk kiszerelni belőle, mielőtt meghalna? – kérdezi Cait, elég hangosan, hogy a Pusztító is hallja. – Fogadok, hogy szinte mindent.

– Gyere csak ide, és próbáld ki! – szól Urgot csillogó szemmel. – Persze ha nem csak fenyegetőzni próbálsz.

– Beszéljünk világosan – Cait a vállára akasztja a puskáját. – A mi szabályaink szerint fogsz itt élni. Akkor eszel, amikor mi mondjuk, akkor alszol, amikor mi mondjuk, és akkor veszel levegőt, amikor mi mondjuk. Semmilyen egyéb jog nem illet. Ha bármiben ellenállsz, meghalsz. Értjük egymást?

Urgot felnevet.

– Azt hiszed, el tudsz pusztítani? Hát nem tudsz. Erről szó sem volt soha. Az az ajtó sosem nyílik meg előtted.

– Akkor, azt hiszem, megelégszem azzal, hogy bezárom ezt az ajtót – Cait odabiccent az egyik technikusnak. Az megnyom egy kapcsolót, és a cső leereszkedik Urgot köré, kongva a padlónak ütközik, majd gyorsan lezárul.

Ahogy elsétálunk, a vason át is hallom a nevetését. A cellatömbbe vezető ajtónál egy pillanatra megállok, és hátrapillantok a vállam fölött. Nem tudok szabadulni a gerincem mentén felkúszó félelemtől.

Urgot nem fogolynak tűnt.

Sokkal inkább látszott póknak, aki türelmesen vár a hálójában.

---