Az összetört penge vallomásai – II. rész

A felhős égbolt már kitisztult, amióta a bírák megérkeztek. Amikor a terem végében lévő, hatalmas ajtók ismét kitárultak, Riven szeme előtt a benn ülő falusiak tömegét a napfény vakító sugara választotta ketté. Átlépte a küszöböt, és a mozdulat megkönnyebbült sóhajként kavarta fel a terem állott levegőjét.

Az ajtó bezárult mögötte. Két harcos pap vezette őt végig a tömeget kettészelő, széles folyosón. A tanácsteremre ismét a magasan a plafonon elhelyezett, hullámos ablakokból és a faragott mennyezetről lógó, henger alakú lámpásokból áradó tompa borongás vetült. Riven észrevette, hogy Shava Konte nagyot nyelt, amikor elhaladt mellette.

Tudta, mit látnak maguk előtt. Egy nőt, akinek kócos, fehér hajába szalmaszálak ragadtak a köves cellában töltött éjszaka alatt. Egy idegent. Ellenséget. Noxus leányát.

A fáradtság úgy tapadt Riven csontjaihoz, akár a gazdaság sara, amely még mindig makacsul ott virított a cipőjén és a ruháján. Lelkében a reménytelenség és a balsors fészkelt, de amikor megpillantotta a zsámolyon ücsörgő öregembert, kissé kihúzta magát.

Végignézett a három bírón, akik előtte ültek az emelvényen. A komoly ábrázatú, aki középen foglalt helyet, intett, hogy ültessék le a megbilincselt Rivent.

Riven azonban visszautasította a mágiával kifaragott széket. A törvényszolgában felismerte annak a lovascsapatnak a vezérét, akik letartóztatták őt az idős házaspár földjén. A férfi vékony ajkán ugyanaz az arrogáns mosoly jelent meg.

– Ahogy tetszik, neked lesz nehezebb.

A törvényszolga elégedett lendülettel maga ült le a székre. A középső bíró figyelmeztető pillantást vetett a törvényszolgára, majd Rivenhez fordult.

– Tudom, hogy nem erről a vidékről származol. Az itteni nyelvjárás elég csavaros. A közös nyelvet fogom használni, hogy jobban megértsük egymást.

A legtöbb noxusihoz hasonlóan Riven is elég jól ismerte Ionia közös nyelvét ahhoz, hogy parancsokat és utasításokat osztogathasson, magához a vidékhez hasonlóan azonban a lakók is minden faluban más, az egyediségüket hűen tükröző és csak rájuk jellemző nyelvjárást beszéltek. Bólintott tehát, és várt.

– Mi a neved?

– Riven – hangzott a válasz. Riven hangja rekedten tört elő a torkából.

– Adjanak neki egy kis vizet.

A törvényszolga felállt, megfogott egy vizestömlőt, és Riven elé tartotta. Riven rápillantott, de nem vette el.

– Ez csak víz, gyermekem – szólalt meg a középső mellett ülő másik bíró, és előrehajolt az asztalon. – Tán attól félsz, hogy megmérgezünk?

Riven elutasítóan rázta a fejét. Megköszörülte a torkát, jelezvén, hogy nem igényel további segítséget a beszédhez. A törvényszolga összecsücsörítette az ajkát, és akkorát húzott a tömlőből, hogy a víz a szája szélén csorgott le. Egy Rivennek szánt diadalittas vigyorral megvillantotta fogait.

– Azért állsz e tanács előtt – szólt közbe a bíró, így Riven figyelme ismét a három taláros alakra és a teremben összegyűlt tömegre tért vissza –, mert kíváncsiak vagyunk a mondandódra.

– Nem akarnak elítélni?

A bíró lenyelte meglepődését.

– Nem tudom, hogyan működik az igazságszolgáltatás ott, ahonnan jössz, de itt, nálunk abban hiszünk, hogy az igazsághoz a tények ismerete és megértése vezet – a bíró úgy beszélt a lányhoz, mint a gyerekekhez szokás. – Úgy értesültünk, hogy információkkal rendelkezel egy olyan eseménnyel kapcsolatban, amely kiemelten fontos e közösség számára. Amennyiben ezen információk alapján az derül ki, hogy bűnt követtél el, akkor természetesen számíthatsz a megfelelő ítéletre és büntetésre.

Riven most Asára, majd újra a bíróra nézett. Noxusban az igazságot gyakran a harc döntötte el. A szerencsések esetében az ítélet gyorsan megszületett, és egy fegyver hegyesebbik vége végre is hajtotta. Riven óvatos pillantást vetett a bíróra. – Mit akarnak tudni?

A bíró hátradőlt. – Honnan származol, Riven?

– Nekem nincs hazám.

A bíró összeszűkülő tekintete arról árulkodott, hogy Riven szavait ellenszegülésként értelmezi. A sasarcú tisztviselő szünetet tartott, amíg a választ fontolgatta. – Csak születned kellett valahol.

– Egy Trevale-i gazdaságban – Riven az öregemberre nézett. – Noxusban – vallotta be.

A tanácsterem, amely eddig csendben hallgatta a rab szavait, most egy emberként vett egy nagy levegőt.

– Értem – folytatta a bíró –, de azt a helyet már nem tekinted a hazádnak.

– Akit a saját hazája akar megölni, annak hol az otthona?

– Akkor talán száműzött vagy?

– Az egyben azt is jelentené, hogy vissza akarok térni – felelte Riven.

– Nem akarsz?

– Noxus már nem az, ami egykor volt – Riven hangjában fokozódott a türelmetlenség. – Továbbléphetnénk?

– Legyen úgy – hagyta jóvá a bíró azzal a nyugalommal, amely még a csuklóján csörgő bilincsnél is jobban bosszantotta Rivent. – A noxusi flottával érkeztél, ugye?

– Gondolom, igen.

– Nem tudod? – a bíró zavartnak tűnt.

– Nem emlékszem – válaszolta Riven. A sokaságra pillantott, és a szeme sarkából elkapta Shava tekintetét. Az öregasszony egykor ugyanezt a kérdést tette fel. Riven megrázta a fejét. – Számít az valamit? Volt egy csata. Sokan meghaltak. Ennyi, amit tudok.

A háború fájdalmasan parázsló emléke lángra kapott a tömegben Riven szavaitól. Az emberek egymást taszigálva, vállvetve kiabáltak, miközben egyszerre igyekeztek felállni.

Valaki felharsant: – Noxusi kutya! Miattad halt meg a fiam!

Egy túlérett gyümölcs szelte át a levegőt, és Riven tarkójába csapódott. Az erjedt lé nedvesen csorgott végig az inge hátán. A rothadás átható szaga mindent betöltött, de Riven nem engedte, hogy a halál bűze visszarepítse abba a rég letűnt pillanatba. Behunyta a szemét, és igyekezett résnyire nyitott száján keresztül lélegezni.

Erre a tömeg tombolni kezdett. Riven tudta, kívülről mindez úgy tűnhet, hogy őt nem érdekli ezeknek az embereknek a fájdalma. – Kérlek – suttogta maga elé, bár azt nem tudta biztosan, miért is fohászkodik éppen: hogy véget érjen a cirkusz, vagy hogy szabaduljanak el teljesen az indulatok.

Válaszképpen újabb rothadó gyümölcsök placcsantak szét a kőpadlón. Az egyik a térdhajlatban találta el Rivent. A lány megtántorodott, megbilincselt kézzel nehezen sikerült visszanyernie az egyensúlyát.

A bíró felemelkedett ültéből, így a falusiak és Riven fölé tornyosult. Talárja meglibbent, ahogy a gesztenyefa gömböt hozzáütötte a bölcsőhöz. A fapadok megfeszültek a tömeg alatt, és a bíró akaratának engedelmeskedve nyögtek és görbültek.

– Visszaállítom az egyensúlyt a teremben!

A rendre utasított falusiak elcsendesedtek.

– Igen, Riven, a tanács emlékszik azokra az időkre – folytatta most már visszafogottabban a bíró –, számos ioniai... és persze noxusi... veszett oda. És veled mi történt?

Ez volt az a kérdés, amely belülről emésztette Rivent. Miért maradt ő életben, amikor mások meghaltak? Semmilyen kielégítő válasszal nem tudott szolgálni. – Úgy tűnik, én megmaradtam – felelte csendesen.

– Valóban – mosolygott hidegen a bíró.

Riven tudta, nem sok mindent tehet a gyászoló tömeg megnyugtatására. Tartozott nekik az igazsággal, de azt ő maga sem ismerte. Csak töredékesen tudott visszaemlékezni arra az időre. Lehajtotta a fejét.

– Nem emlékeszem – mondta Riven.

A bíró nem hagyott fel a kérdésekkel. Riven tudta, a legkisebb szünet is csak arra volna jó, hogy kifakadjon a teremben vibráló feszültség.

– Mióta tartózkodsz ezen a vidéken?

– Nem emlékszem.

– Hogyan kerültél ebbe a faluba?

– Fogalmam sincs.

– Jártál már itt korábban?

– Én... – Riven habozott, de nem tudta addig elnyújtani a pillanatot, hogy megtalálja az egyértelmű választ. – Nem tudom.

– Találkoztál a bölcs Soumával?

A név felkavart valamit benne. Egy emlék egyszerre ködös és éles képe cikázott át az elméjén. Múltjának üres helyét a harag árja öntötte el. Elárulták. Áruló volt.

– Nem emlékszem! – Rivenből kitört a tehetetlenség dühe, csuklóján megcsörrent a bilincs.

– A háború sok mindent tönkretesz – mondta békítőleg a bíró –, olykor olyasmit is, amit nem látunk.

Ezen felismerés tükrében Riven vívódása kissé alábbhagyott. – Nem emlékszem – mondta, a korábbinál nyugodtabban.

A bíró bólintott: – Talán mások fel tudják idézni mindazt, amire nem emlékszel.

Riven figyelte az öregembert, ahogy lassan a bírák elé, a tanú számára elhelyezett zsámolyhoz lépdelt. Az idős gazda remegő ujjakkal igazította meg vastag szemöldökének makrancos szálait.

– Asa Konte – kezdte türelmesen a bíró –, O-fa, köszönjük, hogy ma megosztja velünk mindazt, amit tud.

Az öregember bólintott.

– Ismeri ezt a nőt, akit Rivennek hívnak? – tette fel a kérdést a bíró.

– Igen – felelte az öregember. – A legutóbbi esős évszak kezdetén érkezett hozzánk.

– Hozzánk?

– Hozzám és Shavához, a feleségemhez.

A bíró most Konte asszonyra nézett, aki még mindig kényelmetlenül fészkelődött a padon a terem elején. A bíró Rivenre mutatott.

– Ő jött Önökhöz?

– Hát, igazából a földünkön találtam rá – mondta félénken az öregember. – Az éjszaka elkóborolt egy borjúnk. Hajnalban kimentem megkeresni. Ehelyett erre a lányra találtam.

A tömegen a meglepetés aggodalmas moraja söpört végig.

– Kém!

– Majd jön még több is!

– Meg kell védenünk magunkat!

A bíró rátette az egyik kezét az előtte nyugvó nehéz fagömbre. A terem elcsendesedett. – Mit akart a lány, Konte mester?

Az öregember ismét végigsimította a szemöldökét, és Rivenre pillantott. Tekintete megbocsátásért esedezett.

– Meg akart halni, tisztelettel – felelte lágyan.

A bíró előrehajolt.

– Ez az esős évszak kezdetén történt – folytatta Asa –, bőrig ázott, és lázas csontjait csak a sár és azok a makacs noxusi izmok tartották össze.

– Tudta, hogy noxusi?

– Volt nála egy fegyver, egy penge, amelynek hüvelyén az írás erről árulkodott. Egyetlen ioniainak sincs ilyen fegyvere.

A bíró összeszorította az ajkát. – Konte mester, érte Önt súlyos veszteség a megszállás során?

– Igen, tisztelettel – válaszolta az öregember. A feleségére nézett. – Két fiunkat veszítettük el.

– Mit tett a lánnyal?

Az öregember mély lélegzetet vett.

– Hazavittem Shavához – hangzott a válasza.

A teremben ismét felhorgadt a moraj, most épp azt az elnéző hozzáállást kérdőjelezte meg, amelyet az öregember az oly kegyetlen ellenfél irányában tanúsított. Az arcokon a személyes tragédiák története tükröződött. A háború a közösség egyetlen tagját sem hagyta érintetlenül. Az öregember felemelte a fejét, és a sokasághoz fordult, hogy meglágyítsa a szívüket.

– A fiaim... A fiaim… A csontjaik már rég elenyésztek az ég alatt. Vajon azok, akiket elveszítettünk, azt akarnánk, hogy gyászunkban mi is élve eltemessük magunkat?

Riven látta, hogy az öregember és a felesége sokatmondóan összenéznek. Shava szeme megtelt könnyel.

– Nem álltunk készen arra, hogy elengedjük őket, de… – az öregember hangja megremegett –, ...de semmi értelme elmerülni a múltban, amikor nekünk tovább kell élnünk.

Shava az alsó ajkába harapott, és ültében kihúzta magát, kihívást intézve a padszomszédaihoz, akik esetleg bírálni merészelnék az ő döntésüket. Asa hátat fordított a tömeg tekintetének. A bírók felé fordult, és a zsámoly megnyikordult alatta.

– Olyan sok halált láttam már, nem tudtam volna elviselni még egyet – mondta. – Így hát gondoskodtunk róla, és békében felajánlottuk neki mindazt, amink van.

A bíró érzelemmentesen bólintott. Riven figyelte, ahogy a bíró az ingét és a nadrágját szemléli, és fejben annak felhajtott szárát méregeti. Jól tudta, hogy a bíró mit lát maga előtt: ugyanazt, amit ő is számtalanszor elképzelt már, amióta az öregasszony odaadta neki ezeket a ruhákat. Eredetileg egy fiatalembernek készülhettek, aki egy fejjel magasabb volt nála, és talán Shava mosolyát vagy Asa kedves szemét örökölte.

Ez folyamatosan a saját gyengeségére emlékeztette Rivent. Azok után, hogy életét éveken át Noxus ereje határozta meg, elfogadta és magára öltötte a remény e törékeny ígéretét, és része lett egy családnak, ahogy mindig is szerette volna.

– Amikor visszanyerte az erejét, ki akart menni a földekre dolgozni – folytatta az idős férfi. – A nejem és én már öregek vagyunk. Örültünk a segítségnek.

Ön és a felesége nem féltették az életüket?

– Ennek a lánynak semmi köze Noxushoz. Gyűlöli Noxust.

– Ezt ő mondta?

– Nem – felelte Asa –, semmit nem mondott a múltjáról. Shava egyszer rákérdezett, de ő nem mondott semmit. Láttuk rajta, hogy bántja ez a dolog, ezért inkább nem firtattuk többet.

Ha nem mondott semmit, miből következtettek a hazájával kapcsolatos érzéseire?

Konte mester megtörölte öreg szemét. Riven az aggodalom árnyát látta átsuhanni az arcán, mintha attól tartott volna, hogy árulást követ el. Gyorsan beszélt, és hirtelen tudatára ébredt, hogy nagy hallgatóság előtt szól.

– Lázálmok, tisztelettel – mondta végül. – Aznap éjjel, amikor felbukkant nálunk. Valami, ami az övé volt, amire nagyon vigyázott, eltörött. Ezért szállt szembe Noxusszal.

– Tudja, miről beszélt?

– Úgy hiszem, igen, tisztelettel – az öregember lassan bólintott. – A fegyverének kardgombja a hüvelyhez volt kötözve. Négy napja láttam, ahogy kibogozza a zsinórokat. Láttam, hogy a kard el van törve.

Riven azt hitte, hogy csak a kövér, egerésző macska látta meg aznap a pajtában.
A noxusi fegyverek minőségére tett csípős megjegyzéseket a teremben ülők úgy adták tovább, akár a kézfogást.

– És mihez kezdett ezzel a tudással, Konte mester?

– Elvittem a pengét a templomba.

A bíró oldalra biccentette a fejét, és horgas orra mögül nézett le az öregemberre. – Mi végre?

– Azt reméltem, a papok talán meg tudják javítani. Az járt a fejemben, hogy ha ismét összekovácsolják a pengét, a lány talán megszabadulhat az őt kísértő szellemek egy részétől.

A tömeg feltörő érzelemnyilvánítása ellenére az öregember Rivenre és a lány kezét megbéklyózó láncokra nézett.

– Reménykedtem benne, hogy végre békére lel.

– Köszönjük, Konte mester, hogy mindezt megosztotta a tanáccsal – jelentette ki a bíró, és hideg tekintetével elnémította az egybegyűlteket. – A meghallgatása befejeződött.

A bíró először a kitekert pergamenre, majd ismét a törvényszolgára nézett.

– Hozzák be a fegyvert.

Riven látta, ahogy két templomi pap behoz egy levendulaszín ruhával letakart, hatalmas fatálcát, majd óvatosan a bírák elé helyezi az asztalra. Az egyik harcos pap előlépett. Fa váll- és mellvértjének bordázott szegélye egyértelművé tette magas rangját.

– Lássuk – rendelkezett a bíró.

A pap felemelte a levendulaszín takarót, és felfedte a fegyvert és a kardhüvelyt, amelyek egy pajzsnál is nagyobban voltak. A hüvelybe mart, éles vonalú, durva ónoxusi írásjegyek szöges ellentétben álltak az áramló ioniai kézírással. A bírák érdeklődését azonban a penge keltette fel. A kard olyan vastag és nehéz volt, hogy egy jól képzett templomi pap sem bírta volna kartörés nélkül felemelni, nemhogy a fiatal nő, akinek vékony csuklóját a bilincs béklyója húzta. Még Rivennek is ez volt az első gondolata, amikor először meglátta a fegyvert.

A masszív penge most dühös darabokra törve hevert ott, mintha fémes húsát szörnyű karmok szaggatták volna szét. Az öt legnagyobb darab önmagában is brutálisan hatott volna, de a gyilkolás e nyers eszköze a puha ioniai anyagra fektetve, törötten félelmetes látványt nyújtott.

A bíró Rivenre nézett. – Ez a fegyver a tiéd.

Riven bólintott.

– Feltételezem, hogy így, több darabban kissé nehézkes lehet használni – állapította meg a bíró.

A hallgatóság soraiban többen kuncogtak.

A harcos pap feszengve felállt. – Engedelmével, ez egy elvarázsolt fegyver. A noxusiak mágiával itatták át a pengét. – Beszédéből világosan kiérződött az undor.

Riven nem tudta megállapítani, hogy a bíró figyelt-e a pap szavaira. A bíró elmélázva biccentett, miközben tekintetével a fegyvert pásztázta végig, míg rá nem akadt arra a pontra, amelyről Riven tudta, hogy fel fog tűnni neki – a hiányzó darab helye. A bíró orrcimpája megrándult.

– Egy darabka hiányzik.

Egy fiatal templomi szakértő idegesen a tanácsterem elé perdült.

– Szakértő, ez az a fegyver, amelyet Konte mester elvitt a templomba? – tette fel a kérdést a főbíró.

– Engedelmével, igen.

– Te voltál az, aki értesítette erről a bíróságot?

– Engedelmével, igen.

– Miből gondoltad, hogy a fegyver érdekes lehet a számunkra?

Riven figyelte, ahogy a szakértő ruhája hosszú ujjába törölte a kezét. A férfi arca sápadt volt, a közelgő ájulás jeleit mutatta. Félő volt, hogy az ifjú rosszul lesz, és a kőpadlóra rogy.

– Szakértő? – szólongatta a bíró.

– Engedelmével, csontfürdető vagyok.

A fiatalemberből esetlenül botladoztak elő a szavak. A karja úgy lógott, akár az olvadt viasz.

– A bölcsek csontfürdetője. Miután a testük az égbe távozik, én begyűjtöm és kipreparálom őket.

– Ismerem a csontfürdetők munkáját, szakértő. Mi közöd neked ehhez a fegyverhez?

– Ez ugyanaz a penge.

A bíró arcán pillanatnyi zavar suhant át. A tömegen ugyanez a bizonytalan csodálkozás söpört végig, amelyet az összezavarodott tekintetek adtak tovább egymásnak. Riven azonban valami kényelmetlen borzongást érzett szétáradni a bőrén.

– Amikor a bölcs Souma csontjait készítettem elő, úgy értem, a templom számára, miután lejárt az ideje. – A szakértő csapongó magyarázkodására többen elvesztették az érdeklődésüket. Az ifjú azonban a beszéd helyett egy apró selyembatyut húzott elő a ruhájából, és hosszú ujjaival elkezdte kibogozni a szoros csomókat. A batyuból egy fémtöredéket húzott elő, és feltartotta. – Engedelmével, ez ugyanaz a fém. Ugyanaz, mint amiből a törött penge készült.

A szakértő sietve elhagyta a helyét, és a bíróhoz lépett, aki elvette a töredéket az ifjú kinyújtott kezéből, és megfordította az ujjai között. Még távolabbról is úgy tűnt, hogy a fém nagyon hasonlít ahhoz, amiből a törött penge készült.

Rivenben bennszakadt a levegő. Múltjának az a darabja, amelynek felkutatásáról hosszas keresés után már lemondott, most ott volt előtte. Most már majdnem összeállt a kép, és lelkének egy mélyen eltemetett, sötét szegletére újra fény vetült. A bűn, amelyet Riven mélyen magába temetve hordozott, most napvilágra került. Riven megacélozta magát, hogy szembe tudjon nézni mindazzal, ami várt rá.

– Hol találtad ezt? – kérdezte a bíró.

A szakértő megköszörülte a torkát. – Bölcs Souma nyakcsigolyájában.

A tanácsterem egy emberként kapkodott levegő után.

– Miért nem szóltál róla korábban? – a bíró összeszűkült szemmel nézett célpontjára.

– Én szóltam – felelte a szakértő, aki kétségbeesetten próbált bárhova máshova nézni, csak a Riven törött pengéje mellett álló harcos papra ne kelljen –, de a mesterem azt mondta, hogy ezzel nem kell foglalkozni.

A bíró egyáltalán nem félt a harcos pap szemébe nézni.

– Közelebb – parancsolta a papnak, és átadta neki a csonka fémdarabot. – Tedd oda a többihez.

A harcos pap a szakértőre bámult, de követte a kapott utasítást. Ahogy Riven pengéjéhez ért volna, az utolsó pillanatban visszafordult a bíróhoz. – Engedelmével, ezt a fegyvert fekete mágia járja át. Nem tudhatjuk, hogy ezzel a darabbal mit szabadítunk el.

– Tedd, amit mondtam. – a bíró ellentmondást nem tűrő szava véget vetett a vitának.

A harcos pap újra a fegyver felé fordult. Az összes szempár rászegeződött, miközben a kovácsolt fémszilánkot a penge hegyéhez közel tátongó üres helyre illesztette.

A fegyver néma maradt.

A bíró eleresztett egy apró sóhajt. Riven azonban továbbra is az öregembert meg a feleségét figyelte. Tudta, hogy egy perc múlva minden reményük szertefoszlik. Túl gyenge volt az igazsághoz, és nem tudott lemondani arról, hogy még a hozzá hasonló megtört lelkek számára is tartogathat valamit az élet. A legjobban az ártatlanságába vetett hitük fájt neki. Fájt, mert Riven abban a pillanatban tudta, hogy mindaz a jó, amit róla feltételeztek, hazugság volt csupán. A múltja bármilyen penge okozta sebnél élesebb és fájóbb volt.

Riven meghallotta, hogy a kard duruzsolni kezd. – Kérem – szólalt fel. A termet betöltő nagy zajban a saját hangját is alig hallotta. Lépni próbált, de a béklyó makacsul visszahúzta. – Kérem, meg kell hallgatniuk.

A rezgés felerősödött. Most már hallani és érezni is lehetett. A falubeliek pánikba estek, és egymást taszigálták, hogy minél távolabb kerüljenek a fegyvertől. A bíró felpattant, és karját a faasztal felé nyújtotta, amelyen a törött kard hevert. Az asztal széle életre kelt, és a fa új, zöld ágakkal fonta körbe a fegyvert, de Riven tudta, hogy ez a varázslat itt nem lesz elegendő.

– Mindenki a földre! – ordította Riven, de a penge zaja az övével együtt minden más hangot elnyomott, miközben a helyzet pattanásig feszült.

Ekkor a feszültség a kitörő rúnaenergia és a záporozó faszilánkok kíséretében felrobbant. A légnyomás a földre lökött mindenkit, aki korábban állva maradt.

A padlóra került tömeg Riven felé fordult.

A lány ajka hideg volt, orcája kipirult. Az őt kísértő szellemek, az eltemetett emlékek most teljes valójukban a felszínre törtek, és egymás után sejlettek fel előtte. Ezek az ioniai gazdák, az ő fiaik és leányaik, ennek a falunak a népe voltak azok, akik nem hódoltak be Noxus akaratának. Most őt nézték. Kísértették. Ismerték a bűnét. Ott voltak az ő harcosai is, a bajtársai, hős férfiak és nők. Boldogan feláldozták volna magukat a birodalom dicsőségéért, ő pedig cserben hagyta őket. Noxus zászlaja alatt vezette őket, és ez a lobogó otthont és életcélt ígért. Végül azonban elárulták őket és átgázoltak rajtuk. Mindegyikükkel a háború szörnyű mérge végzett.

Most ezek a kísértetek az élők közé vegyültek, ott álltak a tanácsteremben a nézők között, akiket ledöntött a lábukról a penge ereje. A falubeliek lassan talpra kecmeregtek, de Riven még mindig ott járt abban a múltbéli völgyben. Nem kapott levegőt. Orrát és torkát a halál fojtogatta.
Ez nem a valóság – nyugtatta magát. Asára és Shavára nézett, ők pedig rá. Két alak állt mellettük. Az egyikük az öregember szemét, a másik Shava ajkát örökölte. Az idős házaspár egymásba kapaszkodva segítette fel egymást, és mit sem sejtettek a halott múltról, amely ott gomolygott körülöttük.

– Dyeda – szólalt meg az öregasszony.

Ekkor Riven már nem tudta tovább magában tartani a bűntudatot és a szégyent, amit érzett.

– Én tettem – a szavak üres kopogással hagyták el Riven ajkát. Elfogadta a sorsát, és ezeknek az embereknek a kezébe helyezte. Készen állt arra, hogy elítéljék, és megfizessen a bűneiért.

– Én öltem meg a bölcset – mondta fojtottan. Töredezett vallomása betöltötte a termet. – Mindenkit én öltem meg.