Hamvak

– Nem megy.

A szavaktól Kegan nehezebbnek érezte a nyelvét, alig tudta kipréselni őket magából.

– Mester. Nem vagyok rá képes.

A vereség legalább pillanatnyi lélegzetvételhez juttatta. Ki hitte volna, hogy a kudarc ilyen fárasztó? Együttérzést keresett az idősebb férfi szemében. Amikor megtalálta, a napnál is világosabban, elöntötte az undor.

Kegan mestere dallamos, messzi földeket idéző hangon szólalt meg. Ilyen beszédet ritkán lehetett hallani itt északon. – Nem az számít, hogy képes vagy-e rá – jelentette ki. – Hanem az, hogy meg kell tenned.

Az idősebb férfi csettintett az ujjával. A halomba rakott faágak egy lila villanással lángra kaptak. A puszta akaratával tábortüzet csiholt kettejüknek.

Kegan elfordult a tűztől, és a hóba köpött. Hallotta már ezeket a szavakat, és most is éppoly haszontalanok voltak, mint korábban.

– Olyan könnyűnek tűnik, amikor te csinálod.

A mestere vállat vont, mintha elgondolkodott volna ezen a kimondatlan vádon. – Lehet, hogy egyszerű. De nem könnyű. A kettő nem mindig ugyanaz.

– Biztos van más módja... – motyogta Kegan, öntudatlanul végigsimítva ujjaival az arcán éktelenkedő égésnyomokon. Ahogy kimondta, máris hinni kezdett benne. Kell, hogy legyen másik út. Nem lesz mindig ilyen nehéz. Nem lehet, hogy mindig ilyen nehéz lesz.

– Miért? – kérdezte a mestere leplezetlen kíváncsisággal. – Miért kellene lennie más útnak? Azért, mert ez túl nehéznek bizonyul a számodra?

Kegan felmordult. – Csak a gyávák válaszolnak kérdésre kérdéssel.

A mestere felvonta egyik sötét szemöldökét. – Íme. Egy velős gondolat a barbártól, aki épp csak ötig tud elszámolni.

A feszültség enyhült, mindkettejük arcán kelletlen mosoly jelent meg. Levest melegítettek maguknak, és csontkupákból szürcsölgették a tűz melegénél. Felettük, a végtelennek tűnő tundra feletti égen fény lüktetett.

Kegan a megszokott égi színjátékot figyelte, ahogy a fényfátyol lágyan beburkolta a holdat és csillagokból álló udvartartását. Bármennyire is gyűlölte ezt a vidéket, tudta, hogy telis-tele van szépséggel, már ha az ember tudja, hol keresse.

Néha elég volt egyszerűen felnézni.

– Ma vad táncot járnak a szellemek – jegyezte meg.

Mestere az égre emelte túlvilági fénnyel ragyogó szemét. – A sarki fény? Azok nem szellemek, csupán a napszél és a légkör...

Kegan rámeredt.

A mestere elhallgatott, és zavartan megköszörülte a torkát. – Nem számít.

Ismét csend telepedett rájuk. Kegan elővette a kését, és farigcsálni kezdett egy rőzsedarabot. Könnyed mozdulatokkal dolgozott. A kéz, amely kunyhókat gyújtott fel és életeket oltott ki, most sokkal békésebb elfoglaltságot talált magának.

A szeme sarkából látta, hogy a mágus őt nézi.

– Szeretném, ha vennél egy mély lélegzetet – mondta az idősebb férfi.

A penge tovább szelte a fakérget. – Most is lélegzem. Mindig lélegzem.

– Kérlek, ne légy ennyire bárgyú – kérte a mestere kissé türelmetlenebben.

– Ennyire micsoda?

– Bárgyú. Azt jelenti... mindegy, mit jelent. Szeretném, ha vennél egy nagy levegőt, és benn tartanád, amíg csak tudod.

– Miért?

A mester felsóhajtott.

– Jól van – adta be a derekát Kegan. A tűzre dobta az ágat, és a tokjába dugta csontmarkolatú tőrét. – Jól van, jól van.

Mély levegőt vett, megfeszítve mellkasa és válla izmait. Immár némán a mestere felé fordult, és várta, hogy mi következik.

– Nem te teremted a levegőt, amit belélegzel – jelentette ki a mágus. – Csak magadba szívod, és hagyod, hogy tápláljon. Használod, amíg a testednek szüksége van rá, aztán kilélegzed. Sosem volt a tiéd. Csak hordozod. Belélegzed, aztán kifújod. Te vagy a csatorna, amelyen keresztülhalad.

Kegan készült kifújni a levegőt, de a mestere megrázta a fejét.

– Ne. Még ne. Érezd a tüdődet megtöltő levegőt, Kegan. Érezd, ahogy ki akar törni a tested börtönéből. Érezd a nyomását.

A fiú arca kezdett elvörösödni. A szeme tette fel a kérdést, amit a szája nem tudott.

– Nem – válaszolta a mágus. Kegan felé intett kékes színű kezével. – Tartsd még bent.

Amikor Kegan ereje elfogyott, a dac lépett a helyébe, újabb pillanatokat szerezve ezzel. Amikor már a dac is kevésnek bizonyult, a puszta konokság vette át az irányítást, miközben mellkasa remegett az erőlködéstől. Gyilkos tekintettel meredt mesterére. Már az egész teste remegett az erőfeszítéstől, és tudta, hogy bizonyítania kell valamit, bár azt nem tudta, hogy pontosan mit.

Kezdett elhomályosodni a tekintete. A vér lüktetve dobolt a fülében. De a mestere csak nézett, és nem mondott semmit.

Végül a levegő előtört, ki a jeges éjszakába, Kegan pedig kétrét görnyedve lihegett. A fogát vicsorító farkasként pásztázta környezetét, nehogy bárki megpróbálja kihasználni pillanatnyi gyengeségét.

A mestere is látta ezt.

– Már kezdtem azt hinni, hogy az ájulásig húzod – mormogta.

Kegan elvigyorodott, és öklével a mellkasára csapott, büszkén arra, hogy milyen sokáig kitartott.

– Épp ez a gond – állapította meg a mestere, megértve a gesztusban rejlő üzenetet. – Mondtam, hogy a levegő nem a tiéd, mégis örülsz annak, hogy milyen sokáig benn tudtad tartani. Ez a helyzet a mágiával is. Akarod, azt hiszed, hogy birtokolhatod. Ragaszkodsz hozzá, pedig csak a csatorna vagy, amelyen áthalad. Bezárod a szívedbe, meg akarod ragadni. De ezzel csak megfojtod, mert azt hiszed, le tudod igázni. Nem tudod, sem te, sem más. Olyan, mint a levegő. Magadba kell szívnod a környezetedből, használni egy pillanatig, majd szabadon engedni.

Ismét csend ereszkedett rájuk – a tanítványra és a mesterre, a barbárra és a mágusra. Süvöltő szél érkezett a déli kanyonok felől, valóságos sikollyá erősítve a szellő susogását.

Kegan gyanakodva méregette az idősebb férfit. – Akkor... miért nem kezdted mindjárt ezzel? Miért kellett bent tartanom a levegőt?

– Már elmondtam mindezt korábban. Tucatnyi alkalommal, tucatnyi módon. Reméltem, hogy a gyakorlatban könnyebben megérted majd a leckét.

Kegan felszisszent, és a tűzbe meredt.

– Mester. Egy kérdés már napok óta nem hagy nyugodni.

A mágus felnevetett, és megveregette a hátára erősített tekercset. – Nem, Kegan. Nem engedem meg, hogy beleolvass.

A fiatal harcos elmosolyodott, de nyoma sem volt arcán a vidámságnak. – Nem ezt akartam kérdezni – mondta. – Mi van, ha nem én vagyok rossz tanonc? Mi van, ha te vagy rossz tanár?

A mestere a tűzbe meredt, fáradt szemében visszatükröződtek a lángok.

– Néha én is ezt kérdezem magamtól – ismerte el.

---

Másnap észak, majd nyugat felé haladtak. Tudták, hogy hamarosan a sivár tundra is befagy, és végtelen jégmezővé változik. Egyelőre azonban csak a terméketlen, köves talaj ropogott a csizmáik alatt, amint a satnya bokrok között haladtak. A mágus gondolatai zordak voltak, mint a környező vidék, Kegan pedig a tőle megszokott módon zokszó nélkül, egykedvűen menetelt.

– Nemrég mondtál valamit – kezdett bele a barbár, ahogy felzárkózott mestere mellé. – Valamit, amiről azt éreztem, hazugság.

A mágus kissé felé fordult, arcát eltakarta a csuklyája. – Sok mindent el lehet mondani rólam, nem vagyok éppen nemes lélek – mondata az idősebb férfi. – De hazug nem vagyok.

Kegan felmordult, ami lehetett akár bocsánatkérés is. – Akkor nem hazugság volt. Hanem... mese.

A mágus ránézett, miközben tovább gyalogoltak. – Folytasd.

– Az a hely. A birodalom. A királyság, amiről azt mondtad, hogy emberöltőkkel ezelőtt elpusztult.

– Shurima? Mi van vele?

– Azt mondtad, hogy olyan vidéken volt, amit sosem érintett jég vagy fagy. Kegan vigyorogni kezdett, mintha most következne a vicc csattanója. – De én nem vagyok ám olyan hiszékeny, mint amilyennek gondolsz, mester.

A mágust látszólag kirángatta rosszkedvéből a barbár kíváncsisága. Egyik válláról a másikra vetette a hátizsákot, és elmosolyodott.

– Minden szó igaz volt. Megállt, és dél felé mutatott. – Messze, messze, délen, több száz napi járóföldre, túl az óceánon van egy ország, ahol...

Hogyan magyarázzam el a sivatagot valakinek, aki egész életében csak a fagyos északot ismerte? – tanakodott magában. Hogy magyarázzam el a homokot annak, aki eddig csak jeget látott?

– ahol a talajt forró por borítja, és sosem havazik. A nap kegyetlenül tűz a földre. Az eső is ritka vendég arrafelé. A talaj hosszú hónapokon át könyörög néhány vízcseppért.

Kegan megint bámulni kezdte. Megint úgy nézett rá azzal a fakó szempárral, mint aki inkább nem hisz a fülének, mert talán csak rossz tréfát űznek vele. A mágus sokszor találkozott ezzel a nézéssel, az árva gyerekek és a gyenge felnőttek sajátja volt.

– Egy hely, amely sosem érezte Anivia érintését – suttogta Kegan. – Tényleg akkora lenne a világ, hogy ennyi gyaloglás után sem látni a végét?

– Akkora bizony. Hatalmas vidékek léteznek szerte a világban, ahol nem ismerik a fagyot. Idővel te is megtudod, hogy kevés hely van a világon, amely olyan hideg lenne, mint a Freljord.

---

A nap hátralevő részében csak néha váltottak egy-két szót, és mire tábort vertek, úgy tűnt, hogy nem maradt mondanivalójuk. De a fiatal barbár nem adta fel. A tábortűz felett átnézett mesterére, aki keresztbe vetett lábbal, gondolataiba merülve ült a másik oldalon.

– Nem kellene tanítanod valamit?

A mágus felvonta a szemöldökét. – Kellene?

Mindig azt a benyomást keltette, mintha tanítványa a puszta létezésével is zavarná az elmélkedésben. Néhány hete járták együtt a vidéket, és Kegan már kezdte megszokni a társaságot. Végigfuttatta ujjait ápolatlan haján, félresöpörve arcából anyja csontból készített apró hajdíszeit. Morgott valamit, amit kis fantáziával egyetértésnek lehetne nevezni.

Mivel a mágus továbbra sem akart válaszolni, tovább próbálkozott.

– Szóval... holnap elérünk oda, ahova elindultunk?

A mestere tűnődve nézett rá. – Nem. Még hetekig nem érjük el a célunkat.

A máguson látszott, hogy nem viccel.

– Sokat gondolkodtam azon, hogy miért nem tudod uralni az erődet – tette hozzá közömbösen.

Kegan nem tudta, mit mondhatna. Néha csak a hallgatással tudta elkerülni, hogy ostobának vagy türelmetlennek tűnjön, ezért most is e mellett döntött. Úgy tűnt, hogy bevált a stratégiája, mert a mágus folytatta.

– Megvan benned a tehetség, ez vitathatatlan. A képesség a véredben van. De nem szabad ellenséges, külső erőként tekintened a mágiára. Nem igába kell fognod, hanem... noszogatni. Figyeltelek. Amikor használni próbálod, igyekszel a saját akaratodhoz idomítani. Irányítani akarod.

Kegan egyre ingerültebb lett. – De hát így működik a mágia. Anyám mindig ezt mondta nekem. Ha akart valamit, akkor megteremtette.

A mágus visszafogott egy ideges fintort. – A mágiát nem kell megteremteni. A mágia már létezik. Körülvesz minket a nyers erő, ami a világot teremtette. Nem kell megragadni, nem kell uralni. Elég, ha... bátorítjuk. Az általunk óhajtott irányba kell terelnünk.

Miközben beszélt, a kezével mintha egy láthatatlan agyaggolyót formázott volna. Halk csendülést lehetett hallani, egy hosszan kitartott, tökéletes hangot. Energiapászmák tekergőztek az ujjai között, és lustán egymásba fonódtak. Némelyik a gömbön kívülre kígyózott, és a mágus kezére tekeredett. Elevennek, nagyon is élőnek tűntek.

– Mindig is lesznek olyanok, akik irányításuk alá akarják vonni a mágiát, és keresik a módját, hogyan kényszeríthetik rá akaratukat az elemi erőkre. Ha nehézkesen is, de működni fog. Lassan és korlátozott hatással. De neked nem kell közéjük tartoznod, Kegan. Nem én formálom gömbbé ezeket az erőket. Csak arra bátorítom őket, hogy ezt az alakot vegyék fel. Érted a különbséget?

– Értem – bólintott Kegan, – de az nem jelenti azt, hogy fel is fogom.

A mágus bólintott, és egymásra mosolyogtak. A tanítvány végre valami értelmeset mondott.

– Egyes férfiak és nők, akiknek vasakaratuk van, de semmi fantáziájuk, keretek közé szorítanák a világok között áramló mágikus energiát. Manipulálják és béklyóba zárják, ahogy éppen tudják. De csak a fal repedésén átszűrődő napfényt látják, csodálva, amint bekúszik a sötét szobába. Pedig egyszerűen kiléphetnének a szabadba, és megfürödhetnének a fényben. Felsóhajtott. – Édesanyád is ilyen varázsló volt, Kegan. Begyakorolt rítusokkal és ősi főzetekkel hozzáfért a mágia egy kis szeletéhez. De ők, mindegyikük, a rítusokkal, a talizmánokkal és a varázskönyvekkel csak gátat építenek saját maguk és az elemi erők közé.

Kegan figyelte, ahogy a gömb fodrozódni és forogni kezd, egyáltalán nem érintve a mágus kezét. Rendre áthaladt rajta, és úgy tűnt, bármikor elszabadulhat.

– Ez hát a titok, ifjú barbár.

A fakó emberi szempár belenézett a mester csillogó... túlvilági fénnyel ragyogó szemébe.

– Hallgatlak – mondta Kegan, sokkal lágyabban, mint szerette volna. Nem akart tudatlannak vagy áhítatosnak tűnni, pedig mindkettő igaz volt most rá.

– A mágia arra vágyik, hogy használják – magyarázta a mágus. – Körülvesz minket, a teremtés legelső szilánkjaiból sugárzik. Akarja, hogy használják. Ez az igazi kihívás azok számára, akik a mi utunkat járják. Amikor megérted, hogy a mágia mit szeretne, hogy mennyire buzgó… Nos, akkor nem az okoz nehézséget, hogy elkezdd használni. Hanem hogy felismerd, mikor kell abbahagyni.

A mágus széttárta kezét, és finom mozdulattal a tanítványa felé lökte a gömböt. A barbár óvatosan érte nyúlt, de a gömb semmivé foszlott, amint hozzáért az ujjával. A fénycsíkok elhalványultak, majd teljesen elenyésztek. A csilingelő hang elhalkult, majd teljesen megszűnt.

– Neked is menni fog – ígérte a mágus. – Türelmet és alázatot kell tanulnod, de másra nem is lesz szükséged.

Kegan bólintott, de nem azonnal, és láthatóan maradt benne némi kétség.

---

A mágus nem aludt aznap éjjel. Éberen feküdt vastag szőrmepokrócába burkolózva, és a sötét égen hullámzó sarki fényre szegezte a tekintetét. A tábortűz másik oldalán a barbár horkolva aludt.

A tudatlanság boldog nyugalmával, gondolta a varázsló.

De nem. Ez nem teljesen igaz. Kegan egy vadember volt, igen, de ez természetes, ha ilyen könyörtelen vidéken nevelkedik valaki. Freljord szülöttei elsősorban és mindenekfelett a túlélésre törekedtek. Acélkemény irhájú szörnyek járták a vadont, amelyek lándzsa méretű fogakkal támadtak. A rivális törzsek rendszeresen vérbe borították a jeges partokat. Száz emberöltő óta tartott már a tél. Egy olyan nép volt, amely számára az írás és a művészet luxus; ahol az olvasás felfoghatatlan varázslat, és a tudást a törzs vénjei és sámánjai adják tovább.

Kegan pedig az egyszerű és makacs természete ellenére korántsem volt buta.

Vajon hiba volt őt magammal hozni? Irgalom vagy gyengeség volt a részemről?

Nehéz megmondani.

Ott is hagyhattam volna. Ahogy felvetődött benne a gondolat, elméjét elöntötte az emlékek áradata. Nem ő lett volna az első, akit cserbenhagytam...

A mágus a barbárra pillantott a parázs melegétől hullámzó levegőn keresztül. A fiatal férfi szája néha megrándult, amire az ujja remegése válaszolt.

– Vajon miről álmodsz, Kegan Rodhe? – kérdezte a csendtől a mágus. – Milyen elfeledett emlékek szellemei próbálnak megragadni?

Kegan minden éjjel a múlt ösvényeit járta álmában. Amikor a mágus rátalált, száműzöttként bolyongott a pusztában, csak a makacs élni akarása tartotta benne a lelket.

És azelőtt? Martalóc volt. Bukott sámán. Egy rideg anya gyermeke.

Freljordon kívül mindenhol fiatalnak mondták volna, még alig tizenkilenc telet élt ezen a világon. Nehéz volt az élete, az eszével és a karja erejével boldogult, kijutott neki a rossz hírnévből és a megaláztatásból is.

Álmaiban rongyos vándor volt, aki eltévedt az üvöltő széllel érkező hóviharban, és lassan kezdett halálra fagyni. Gyógyító volt, aki az esőben kapirgál a kövek és a cserjék között, a ritka gyógynövények színes szirmait keresve. Kisfiú volt, aki az anyja barlangjában menedéket talált a világ kegyetlenségétől, de nem annyira az asszony gyanakvó tekintetétől.

És álmaiban mindig látta, ahogy Rygann-fok lángol.

---

Hétévesen tudta meg, hogy milyen erő rejlik a vérében. Az anyja letérdelt hozzá, és kezével elfordította a fia arcát, hogy megnézze a rajta éktelenkedő horzsolásokat és zúzódásokat. A fiú ettől kissé zavarba jött és meglepődött, mert az anyja csak ritkán érintette meg.

– Ki tette ezt veled? – kérdezte, és ahogy a fiú épp levegőt vett volna, hogy válaszoljon, egy jóval ismerősebb kérdés követte az elsőt. – Mit műveltél? Ezúttal mit tettél, amivel kiérdemelted ezt?

Mielőtt a fia válaszolhatott volna, ott is hagyta őt.

A fiú remegett, annyira szokatlan volt számára anyja érintése, a furcsa közelség félelemmel, ugyanakkor örömmel töltötte el. – Csak birkóztam, anyám. A faluban minden fiú birkózik. Még a lányok is.

A nő kétkedve meredt rá. – Azokat a sebeket nem birkózás közben szerezted, Kegan – mormolta. – Ne nézz ostobának.

– Volt egy kis verekedés a birkózás után. Megtörölte az orrát elnyűtt inge ujjával, szétkenve a félig megszáradt vért. – Néhány fiúnak nem tetszett, hogy nyertem. Haragudtak érte.

Az anyja vékony asszony volt, egy olyan vidéken, amely eltiporta a gyengéket. Idejekorán megöregedett a szörnyű csapások és a tehetsége miatti kitaszítottság terhe alatt. Kegan mindezt már hétévesen is tudta.

Jó eszű gyermek volt. Ez volt az egyik előnye annak, hogy az anyja varázsló volt.

Amint felnézett rá, ahogy ott állt az otthonukul szolgáló barlang szájában, kedvességet látott a szemében, amely ugyanolyan szokatlan volt, mint az érintés néhány pillanattal korábban. Arra gondolt, hogy talán ismét letérdel mellé, és átöleli. A lehetőség megrémítette, de vágyott is rá.

Azonban a nő tekintete ismét megkeményedett.

– Mit mondtam a többi gyerek bosszantásáról? Ha megutáltatod magad a falusiakkal, csak még jobban megnehezíted az életünket, Kegan.

– De ők kezdték.

A nő megtorpant, félig visszafordult, és ránézett. Az arckifejezése éppoly rideg volt, mint a tekintete. Fia halványzöld szemmel nézett vissza rá, amelyről ezerszer hallotta, hogy pont olyan, mint az apja szeme.

– Máskor mindig te kezded. Túl hirtelen haragú vagy, Kegan…

– Nem, nem igaz – hazudta a fiú. – Legalábbis nem mindig.

Az anyja még hátrébb húzódott a barlangba, és a tűzhely fölé hajolt, hogy megkavarja az elnükzsírból főzött híg levest, amely a következő három estén a vacsorájuk lesz. – Mágia van a vérünkben. A csontjainkban. A lélegzetünkben. Óvatosabbnak kell lennünk, mint másoknak.

– De...

– Ne keverj bajt a faluban. Már így sem örülnek annak, hogy itt vagyunk. Az öreg Rygann jóindulatából élhetünk itt.

Kegan megszólalt, mielőtt átgondolta volna, hogy mit tesz. – Egy barlangban élünk, távol a falutól – mondta. – Nem kellene gyógyítanod őket, ha ilyen gonoszul bánnak velünk. El kellene mennünk innen.

– Nem tudod, mit beszélsz, Kegan. Azért gyógyítok, mert képes vagyok rá, és azért maradunk, mert maradnunk kell. A domboldal felé biccentett, ahol az éjszaka feketére, a hold pedig ezüst színűre festette a fákat. – A fákon túl, a végtelen fagy birodalmában a biztos halál várna ránk. Mondjanak, amit csak akarnak. De ne keverj bajt. Ne ébreszd fel a benned lakó mágiát.

De a fiú mozdulatlanul állt a barlang bejáratánál. – Ha sértegetnek vagy megtámadnak... én visszaütök. Nem vagyok olyan gyáva, mint te.

Ami ezután következett, örökre az emlékezetébe véste azt az éjszakát. Életében először nem engedett, és nem ígérte meg, hogy szót fogad az anyjának. Ehelyett apró kezei ökölbe rándultak, szeme pedig összeszűkült.

A kettejük közé ereszkedő csendben arra várt, hogy anyja pofon vágja őt azzal a jól ismert erőtlen ütéssel, amelynek a helye valahogy mégis még órákig sajgott. Vagy talán megint zokogni kezd. Az anyja sokat sírt, csendben és magányosan, mindig éjjel, amikor azt hitte, hogy a fia alszik.

De ezúttal valami mást látott a nő szemében. Valami ijesztőt.

– Az apád fia vagy.

Nyugodtan és kimérten beszélt, de ettől valahogy még jobban fájtak a szavak. – Az ő szemével nézel rám. Az ő bűnére emlékeztetsz. És most már az ő szava, az ő gyűlölete szól belőled.

A fiú elképedt, gyermeki dühvel meredt rá. – Hát ezért gyűlölsz?

A nő habozott, és ennél világosabb válaszra nem is volt szükség. Ezt a habozást sosem felejtette el, még évekkel később sem, amikor az aszott csontok porrá égtek a halotti máglyán.

---

Tizenhárom évesen látta meg először Zvannát. Két tucat túlélővel érkezett Rygann-fokra egy törzsből, amelyet több nemzedék alatt lassan felőröltek a vadon viszontagságai. Ahelyett, hogy sok más csavargóhoz hasonlóan fosztogatni kezdtek volna, inkább letelepedtek a virágzó halászfaluban, új vért, tudást és dolgos kezeket hozva a közösségbe.

Kegan a lenyugvó nap halvány fényében találkozott a lánnyal. A fiú épp hangát és gyógynövényeket szedett a déli dombokon, gondosan eltávolítva a tüskéket a növényekről, mielőtt bőrtarisznyájába tette volna őket. Ha gondosan végzik, lassú munka, Kegan azonban kapkodott, ezért apró szúrások sokasága borította a kezeit.

Egyszer csak felpillantott, és a lány ott állt előtte.

Abbahagyta a munkát. Felegyenesedett, letörölte a földet meggyötört tenyeréről. Nem is sejtette, hogy az arcára kiülő kíváncsiság és meglepetés gyanakvásnak tűnhet egyébként finom vonású arcán. – Jóképű lehetnél – mondogatta az anyja, – ha nem úgy merednél a világra, mint aki bosszút akar állni rajta.

– Hát te ki vagy? – kérdezte.

A lány meghökkent a kérdéstől, és még a fiú is érezte, milyen udvariatlan volt a megnyilvánulása.

– Úgy értem, az újonnan érkezők egyike vagy. Azt tudom. De hogy hívnak? Mit keresel itt? Eltévedtél?

Csak úgy záporoztak a kérdések a lányra. Idősebb lehetett a fiúnál, de csak egy-két évvel. A nagy szemű sudár lány szinte elveszett a szőrmék között, amelyekbe beburkolózott. Vékony volt a hangja, mint az egéré.

– Te vagy a gyógyító fia?

A fiú szája széles, de kedvtelen mosolyra húzódott. Most először zavarta a tudat, hogy milyen rossz híre van a faluban. Végre érkezett valaki a külvilágból, de máris mennyi szörnyűséget hallott róla, mielőtt találkozhattak volna.

– Kegan – mondta kurtán. Nagyot nyelt, próbált kedvesebb hangot megütni. – Igen, én vagyok a gyógyító fia – tette hozzá egy bólintással. – És te?

– Zvanna. Velem jönnél? Apám megbetegedett.

Kegan gyomra összeszorult. Halkabban kezdett beszélni, mintha a lány legelő állat lenne, amit nem akar elijeszteni.

– Nem vagyok gyógyító. Nem vagyok gyógyító, mint az anyám. Bármilyen rosszul esett, be kellett vallania. – Én csak segítek neki.

– Ő már úton van a faluba – mondta a lány. – Ő mondta, hogy keresselek meg. Nálad vannak a gyógynövények, amikre szüksége van.

Kegan káromkodva csatolta be a zsákot. Elindult a lány felé, könnyedén lépkedve a sötét talajon és a kavicsokon. – Induljunk. Ki az apád? Mi a baja?

– Vitorlakészítő – válaszolta Zvanna, mutatva az utat a falu felé. – Nem eszik és nem iszik. Fáj a gyomra.

– Anyám tudni fogja, mi a teendő. Kegan ezt rendíthetetlen bizalommal mondta, miközben leereszkedtek a domboldalon a falu irányába. Késként hasított bele minden pillantás, amit a lány vetett rá, és azon tűnődött, vajon miket hallhatott a falubeli gyerekektől.

Nem kellett sokáig találgatnia. A lány lágyan, ítélkezés nélkül beszélt.

– Az öreg Rygann azt mondta, hogy egy fosztogató fia vagy. Egy martalóc fattya.

Ahogy a nap egyre lejjebb ereszkedett, a fénye is egyre halványabb lett. Kegan nem mutatott semmilyen érzelmet. – Az öreg Rygann igazat mondott.

– Emiatt tényleg vonzod a balszerencsét? Ahogy a legendák mondják?

– Attól függ, hogy melyik legendában hiszel – Kegan remélte, hogy ez elég ravasz válasz volt, de a lány szinte azonnal ellene fordította.

– Te melyik legendában hiszel? – kérdezte a válla felett visszanézve. A lány tekintete összefonódott az övével az alkonyati fényben, és úgy érezte, mintha fejszével hasítottak volna a gyomrába.

Egyikben sem, gondolta magában. Ostoba férfiak és nők babonái, akik rettegnek a valódi mágiától.

– Nem tudom – bökte ki végül.

A lánynak erre nem volt válasza. Egy másik kérdése azonban igen.

– Ha az anyád gyógyító, te miért nem vagy az?

Mert nem tudom használni a mágiát – vágta rá majdnem, de inkább nem mondta ki. – Mert harcos szeretnék lenni.

Zvanna továbbra is előtte haladt, könnyedén lépdelt a jeges sziklákon. – De itt nincsenek harcosok. Csak vadászok.

– Én mégis harcos szeretnék lenni.

– Az embereknek nagyobb szükségük van gyógyítókra, mint harcosokra – mondta a lány.

– Valóban? – kérdezte Kegan, és a bokrok közé köpött. – Akkor hogy lehet, hogy a sámánoknak egyetlen barátja sincs?

Tudta, hogy mi lesz a válasz. Hallotta elégszer. Az emberek félnek tőlem, mondogatta az anyja.

De Zvanna nem ezt mondta.

– Ha segítesz apámon, a barátod leszek.

---

Tizenhat évesen törte el Erach állkapcsát. Tizenhat évesen már akkora volt, és olyan erős, mint egy felnőtt férfi. És túl gyakran vetett véget a vitáknak az öklével. Az anyja többször is figyelmeztette emiatt, és ezúttal Zvanna is megtette.

– Túl hirtelen haragú vagy, Kegan… – mondta ugyanolyan hanghordozással, mint az anyja.

Tizenhat éves volt, amikor hatalmas ünnepséget rendeztek a faluban a napéjegyenlőség idején, mert egy kereskedőkaraván és három zenész érkezett Valar völgyéből, messze dél-nyugatról. Esküket tettek a tengerparton, és egymást érték az örök szerelmet bizonygató heves, ostoba ígéretek. Fiatal harcosok táncoltak a tűzben, hogy lenyűgözzék az őket figyelő hajadonokat. Szívek törtek össze és gyógyultak be, viták robbantak ki és rendeződtek. Verekedések törtek ki házasságok, vagyontárgyak és becsületbeli ügyek miatt. A rengeteg ital csak tovább fokozta az ünnepi hangulatot.

A sápatag téli hajnal sok megbánást és még több másnaposságot hozott magával.

De Kegan és Erach harcához foghatót nem látott a falu népe.

A tűztáncban felhevült Kegan tekintete Zvannát kereste a parton. Vajon végignézte a táncát? Látta, hogy a vad ugrásaival képtelen volt lépést tartani a többi falusi fiú?

Anyja csontsovány lidércnek tűnt fókabőr köpenyében. Haja kócos volt, arcába hulló tincseit csontból készült díszek és talizmánok díszítették. Megragadta fia csuklóját. A napéjegyenlőség estéje volt a kevés alkalmak egyike, amikor megtűrték jelenlétüket a faluban, és ezúttal mindketten lejöttek a barlangból.

– Hol van Zvanna? – kérdezte a fiú.

– Kegan – figyelmeztette az anyja, megszorítva a csuklóját. – Nyugodtnak kell maradnod.

A tűz forrósága és a tánc heve hirtelen elillant a testéből. A vére megfagyott. A csontjai jéggé váltak.

– Hol van Zvanna? – kérdezte ismét, ezúttal állatias morgással.

Anyja épp belefogott volna a magyarázatba, de már nem volt rá szükség. Valahogy tudta a választ. Lehet, hogy egy megérzés hatolt át a harag leereszkedő függönyén. Vagy – ahogy a mágus később mondta volna – a látens mágikus képességekből eredő pillanatnyi tisztánlátás volt az.

Az ok nem számított. Félretaszította az anyját. Lefutott a partra, ahol ifjú párok álltak a családjaikkal téli virágok koszorújában, esküt téve, hogy egész életükben hűséggel fogják szeretni egymást.

Közeledtére morajlani kezdett a tömeg. Nem törődött velük. A morajlásból tiltakozás lett, de ez sem érdekelte.

Még nem késett el. Csak ez számított. Még maradt idő.

– Zvanna!

Minden tekintet felé fordult, de ő csak a lány szemét fürkészte. Látta, hogy eltűnik az öröm a lány szeméből, ahogy meglátta az arckifejezését. A fehér virágszirmokból font koszorú élesen elütött a lány fekete hajától. Le akarta tépni a fejéről.

A mellette álló fiatalember védelmezőn elé állt, de a lány félretolta, hogy maga nézzen szembe Kegannel.

– Erre semmi szükség, Kegan. Apám rendezte el. Nemet mondhattam volna, ha akarok. Kérlek, ne tedd ezt. Most ne.

– De az enyém vagy.

A lány keze után nyúlt. A lány nem volt elég gyors, vagy talán nem is akarta elkapni a kezét, mert tudta, hogy azzal még jobban feltüzelné.

– Nem vagyok a tiéd – mondta lágy hangon. A tömeg köréjük gyűlt, mintha éppen ők készülnének örök hűséget fogadni az istenek színe előtt. – Senkié sem vagyok. De elfogadom Malvir esküjét.

Kegan ezt még elviselte volna, ha ezzel véget ér az ügy. A megszégyenülés semmit sem jelentett számára. Elvégre mit is jelenthetett volna egy fiúnak, aki egész életében mást sem kapott, csak megaláztatást? Elsétálhatott volna, vagy vágyait és imáit meghazudtolva ott maradhatott volna a tömegben, és örömet tettethetett volna a nevető, éljenző tömegben.

A lányért ezt is megtette volna. Nem szívesen, de önként. Zvannáért bármit.

Épp készült elengedni a lány kezét egy erőltetett mosoly és egy bocsánatkérés kíséretében, amikor egy kéz nehezedett a vállára.

– Hagyd őt békén, fiú.

Az öreg Rygann kortól meggyengült hangja késként vágott a csendbe. Ő volt a település alapítója, aki úgy tűnt, már a világ kezdetén is vén volt. Legalább hetven éves volt, talán nyolcvan is, és bár nem ő fogta vissza Kegant, ő irányította a férfiakat, akik körbevették a gyógyító fiát.

– Tűnj el innét, martalócfattyú, mielőtt még több balszerencsét hozol ránk.

A kéz próbálta visszahúzni Kegant, de ő ellenállt. Nem volt már kisfiú. Erős volt, mint egy férfi.

– Eressz el – morogta összeszorított fogai között. Zvanna hátrálni kezdett az arckifejezését látva. Újabb kezek kezdték húzni, kis híján a földre rántották.

De mint mindig, az ösztönei azonnal működésbe léptek. Megperdült, elbődült, és lecsapott a legközelebbi emberre, aki megpróbálta elvonszolni.

Zvanna apja törött állal, ájultan dőlt el.

Kegan elsétált. Többen szitkozódva kiabáltak utána, de senki sem merte megállítani. Legalább ennyi öröme maradt. Sőt, elégtétele.

A hazaúton többször is megtörölte a szemét, nem volt hajlandó sírni. Az öklében érzett édes fájdalom valamennyire lenyugtatta.

---

Tizenkilenc évesen tette anyját a halotti máglyára, és másnap szétszórta hamvait a Rygann-fokra néző dombokon. Tudta, hogy egyedül lesz, bármennyit is tett anyja a faluért. Bármennyire is rettegtek tőle, szükségük volt rá, és értékes volt számukra.

Mégsem volt ott senki, amikor a Fókanővérhez imádkozva átadta anyja földi maradványait a jeges szélnek.

Elképzelte a faluban élőket, akik ha egyáltalán tudomást vettek az anyja haláláról, csak a saját veszteségüket látták benne. Féltek, mert gyógyító nélkül maradtak. Tudták, hogy a fia nem lép a helyébe. Megszakadt az öröklési lánc, amikor a fosztogató apa beszennyezte a varázslóvért.

Most biztos egymás között nyafognak, és győzködik egymást, hogy néhány kedves szó feloldozza őket a bűn és a felelősség alól, amiért egész életében rosszul bántak a gyógyítójukkal. De ennél is valószínűbb, hogy ünneplik, hogy megszabadultak az életükre boruló árnyéktól.

Babonás férgek, egytől egyig.

Csak hárman jöttek fel a faluból, és egyikük sem azért, hogy elbúcsúzzon az asszonytól. Zvanna a magányos szertartás befejeztével lépett oda hozzá. Kisfia, akinek hozzá hasonlóan hollófekete haja volt, nem mert közelebb menni Keganhez. A hároméves fiú inkább távolabb maradt, az apja mellett.

– Úgy tűnik, hogy fél tőlem a kisember – jegyezte meg Kegan bántó él nélkül.

Zvanna habozott, épp ahogy egykor Kegan anyja, és ebből megértette, miről van szó. – Hallott rólad egyet-mást – mondta végül.

– Abban biztos vagyok – mondta, ahogy próbált közömbös maradni. – Miért jöttél ide?

A nő megcsókolta az arcát. – Fogadd őszinte részvétem, Kegan. Édesanyád nemes lélek volt.

Ő nem feltétlenül a nemes szót használta volna, de nem sok értelme volt vitatkozni. – Igen – mondta. – Tényleg az volt. De miért jöttél valójában? Valamikor barátok voltunk. Látom, ha elhallgatsz valamit.

A nő komoly arccal válaszolt. – Az öreg Rygann… Azt kéri, hogy menj el.

Kegan megvakarta az állát. Túl megviselt volt ahhoz, hogy bármit is érezzen, így ez a hír sem lepte meg. Nem kellett megkérdeznie, hogy Rygann miért döntött így. Még mindig árnyék borult a településre. Egy árnyék, amelytől végre megszabadulhatnak.

– Szóval a balszerencsét hozó kölyöknek mennie kell most, hogy az anyja meghalt – köpött a földre. – Belőle legalább volt valami hasznuk, igaz? Tudott varázsolni.

– Sajnálom, Kegan.

A domboldalon néhány pillanatig minden olyan volt, mint alig néhány évvel azelőtt. A lány a puszta közelségével is eloszlatott minden haragot a lelkéből. Kegan a fagyos levegőt mélyen beszívva próbált ellenállni a vágynak, hogy megérintse Zvannát.

– Indulnod kell – biccentett Malvir és a kisfiú felé. – Vár a családod.

– Hova mész? – kérdezte a nő, és összehúzta magán a szőrmekabátját. – Mihez kezdesz?

Kegan visszaemlékezett az anyja szavaira. A fákon túl, a végtelen fagy birodalmában a biztos halál várna ránk...

– Megkeresem az apámat – válaszolta.

Zvanna aggódva nézett rá. Kegan látta a szemében a kételyt, és ami ennél is rosszabb volt, a félelmet. Attól félt, hogy igazat mond.

– Ezt nem mondhatod komolyan, Kegan. Még azt sem tudod, honnan származik az apád, melyik vidékről... semmit sem tudsz róla. Hogy gondolod, hogy rátalálhatsz?

– Legalább megpróbálom.

Kegan ismét köpni akart egyet, de nem tette. Egy képtelen terv is jobban hangzott annál, mint hogy „Fogalmam sincs, Zvanna, valószínűleg egyedül halok meg a pusztában”.

Zvanna tiltakozni készült, még a több évnyi elzárkózás és némaság után is, de Kegan megrázta a fejét, belefojtva a szót. – Még találkozunk, mielőtt elmegyek. Akkor beszélhetünk. Holnap lemegyek a faluba néhány holmiért. Be kell szereznem ezt-azt az útra.

Zvanna ismét habozott, és ebből tudta. Kegan tudta, mintha maguk az ősök szellemei súgták volna a fülébe.

– Az öreg Rygann megtiltotta – sóhajtott fel. Nem kérdezte, nem is várt megerősítést. – Nem tehetem be a lábam a faluba. Még a piacra sem, hogy felkészüljek az útra.

A nő egy apró tarisznyát nyomott a kezébe, megerősítve, amit mondott. Sejtette, hogy mi van benne: szárított étel és némi szerény adomány, amit a fiatal család nélkülözni tudott. Hirtelen a hála ismeretlen érzése öntötte el, és majdnem – majdnem – elfogadta az ajándékot.

De végül mégis visszaadta.

– Megleszek – ígérte neki. – Ne aggódj miattam. Megleszek valahogy.

---

Aznap éjjel egyedül ment le Rygann-fokba.

A zsákjában egyheti ellátmányt vitt, a kezében csonthegyű lándzsát tartott, összefont hajából az anyja csonttalizmánjai lógtak. Életében először úgy nézett ki, mint egy igazi sámán, de egy harcos magabiztosságával és egy vadász kecsességével mozgott.

Még három óra volt hátra hajnalhasadásig. Az éjszaka legsötétebb óráján Kegan rendkívül óvatosan lopakodott végig az agyagházak között. Itt éltek a családok, amelyek egész addigi élete során kivetették maguk közül őt és az anyját is. Nem érzett irántuk gyűlöletet, már nem... egykor lángoló haragja hamvadó parázzsá szelídült, amely eltemetve pislákolt a lelkében. Már semmit sem érzett, csak mélységes, tehetetlen megvetést. Egyszerű embereknek tartotta őket, a saját tudatlanságuk rabszolgáinak.

Nem, a gyűlöletét egyetlen embernek tartogatta.

Az öreg Rygann háza büszkén magasodott a település szívében. Kegan egyre közelebb jutott hozzá, a holdfény által vetett árnyékokban bújt el az őrszemek tekintete elől. Láthatóan unták a feladatot, és nem is igazán vették komolyan. Ugyan milyen veszély leselkedhetne a falura a kietlen pusztaság és a tenger felől? Rygann-fok hosszú ideje nem látott fosztogatókat.

Kegan besurrant a házba.

---

Az öreg Rygann arra ébredt, hogy egy árnyék hajol az ágya fölé. Az árnyék fakó szemében megcsillant a holdfény ezüstje, kezében pedig egy csonttőrt tartott – Krezia Rodhe, a boszorkány tőrét, aki alig pár napja halt meg. A pengéjét állítólag véráldozatokhoz használták.

Az árnyék elmosolyodott, és mély, fenyegető hangon kezdett suttogni.

– Ha csak megnyikkansz az engedélyem nélkül, öregember, véged.

A sötét szobában Rygann legalább százévesnek tűnt. Mindent átjárt a lámpaolaj és a behatoló izzadságának szaga. Az idős férfi tehetetlenül bólintott.

Az árnyék előrehajolt, és a sötétből előtűnt a martalócfattyú Kegan rideg, mégis derültséget árasztó arca.

– Most elmondok neked valamit, öregember. Te pedig végig fogod hallgatni, ha másért nem, hogy egy kicsit tovább maradj életben.

A drüvask vadkan fogából faragott tőrön megcsillant a fény a félhomályban. Kegan a tőr hegyét az öreg ráncos nyakához szorította.

– Bólints, ha érted.

Rygann bólintott, bölcsen meg sem mukkant.

– Remek. Kegan nem vette el a tőrt az öregember nyakától. A szeme gyűlöletet sugárzott, a fogai szinte remegtek a visszafojtott dühtől. Egy vadállat készült kitörni belőle, amit csak az emberség utolsó foszlányai tartottak vissza.

Rygann nagyot nyelt, de nem szólt semmit. Ő is remegett, de teljesen más okból.

– Megölted az anyámat – morogta Kegan. – Nem a betegség emésztette el. Te ölted meg. Napról-napra mérgezted a bizalmatlanságoddal és a hálátlanságoddal. Te ölted meg azzal, hogy száműzted egy hideg barlangba. Te ölted meg azzal, hogy elküldted az ostoba babonádra hallgatva.

A tőr éle az öregember arcának feszült, készen arra, hogy belevágjon a húsba.

– Most pedig engem akarsz megölni – folytatta Kegan lágy hangon. – Nem érted be azzal, hogy megszégyenítettél az apám bűnéért, és minden balszerencse okozójának kiáltottál ki. Nem érted be azzal, hogy újra és újra elkergettél egy gyereket a drágalátos kis faludból, hogy egész életében csak gyűlöletet tanuljon. Még ki sem hűlt anyám halotti máglyája, és te máris száműznél a pusztába, hogy ott haljak meg.

Hirtelen eltűnt a tőr.

A behatoló ellépett az ágytól, és kezdett kihátrálni a szobából. Kegan mosolya egyre szélesebbre húzódott, arcát halvány derengésbe burkolta a tompa fényű lámpás, amelyet az öregember ágya mellől vett el.

– Csak ennyit akartam mondani. Gondolkodj el ezen, miután elmentem. Gondolj a fiúra, akit az anyjával együtt kidobtál a vadonba.

Rygann nem tudta, hogy mit válaszoljon, vagy hogy a gyógyító fia egyáltalán várt-e valamilyen választ. A bölcsesség és a félelem keveréke csendre intette, lassan szívta be a földes, olajos levegőt.

Kegan kinyitotta a lámpás ablakát, mire sárga ragyogás töltötte be a szobát. Gyantaszerű nedvességfoltok borították a padlódeszkákat, a falakat, a polcokat, de még az ágyneműt is. A behatoló alapos munkát végzett: néma csendben előkészítette a helyiséget, mielőtt felébresztette áldozatát.

– V-várj... – nyögte az öreg rettegéstől elakadó lélegzettel. – Várj...

– Nem, útra kell indulnom – mondta Kegan szinte társalgási hangnemben, – csak előtte kicsit megmelengetem a kezemet. Ég veled, Rygann.

–Várj! Kérlek!

De Kegan nem várt. Egyre hátrált az ajtó felé, majd eldobta a lámpást, afféle búcsúajándékként. A lámpás darabokra tört a hálószoba padlóján.

Minden lángba borult, Kegan pedig felszabadultan nevetett, pedig a tűz az ő bőrét is égette.

---

A tűz olyan, mint egy mohó, telhetetlen élőlény. Éhes, szeszélyes, és mint a sors, hajlamos gonosz tréfákat űzni. A könyörtelen freljordi szél továbbfújta a szikrákat a közeli tetőkre. A tűz felfalt mindent, amit ért.

Kegan északra tartott, az erdős alföldön keresztül, mit sem sejtve a hátrahagyott pusztításról. Fontosabb dolga is volt annál, mint hogy végignézze, porig ég-e az öreg Rygann háza. Először is a megperzselt arcával kellett valamit kezdenie. Arca bal oldalát égető fájdalom járta át, ami csak akkor enyhült, amikor belenyomta a hóba.

Nem először tűnődött el azon, hogy talán mégis átkot hordozhat a vérében.

Mire elég magasra jutott ahhoz, hogy megcsodálja munkája eredményét, felkelt a nap, és a tűzből csak egy vékony füstcsík maradt, amit könnyedén szétoszlatott a reggeli szél. Egy maroknyi jeget szorított a megégett arcához, remélve, hogy Rygann háza üszkös, kiégett szívként fog a falu közepén éktelenkedni.

De attól, amit látott, elállt a lélegzete. Az iszonyattól elnémult, saját óvatlanságától megsérült áruló tántorogva futott vissza árulása színhelyére.

Először senki sem vette észre. A túlélők az otthonuk elhamvadt romjai között bolyongtak, mindenük odaveszett. Kegan csak egy volt a homályban kószáló árnyak közül, egy a sérültek és az életben maradottak közül.

Zvannát a háza megfeketedett maradványai előtt találta. Gondosan a fia és a férje mellé fektették, mindhármuk testét ugyanazzal a kormos pokróccal takarták le. Kegan maga sem tudta, hogy meddig térdelt mellettük, az elméje teljesen kiürült, a testéből kiszállt az erő. Talán sírt is. Sem akkor, sem később nem tudta, csak a só csípését érezte a sebében.

Csak két dologra fog emlékezni ebből. Az első a pillanat, amikor felemelte a pokrócot az arcukról, hogy meggyőződjön, valóban ők fekszenek-e alatta. Amikor választ kapott, azonnal újra letakarta őket.

A második a kesztyű nélküli keze volt, amit a koszos pokrócon nyugtatott, imádkozva, hogy anyja ősi mágiája találjon utat rajta keresztül. Ahogy korábban, akkor sem ért el semmit, hiába próbálta használni az állítólagos adományát.

Nem támadtak fel. Ő sem gyógyult meg.

Később persze rájöttek, hogy visszatért. Kegan ott maradt Zvanna mellett térdelve, amikor szitkozódni kezdtek a feje felett, balszerencséről és rontásokról hadováltak, átkozták a napot, amikor megszületett. Kegan nem tett ellene semmit. Ez semmi sem volt a belül érzett ürességhez és az arcát kínzó fájdalomhoz képest.

A túlélők még csak nem is sejtették. A babonáik miatt okolták őt, mert nem volt más, akit okolhatnának, nem is sejtve, hogy mekkora kárt okozott nekik. A véréért átkozták, pedig a tetteiért kellett volna.

Kegan elhagyta a lerombolt falut, vissza sem nézett rá. Elindult a vadonba, ahogy tervezte, de a várt elégedettség helyett csak a hamu ízét érezte a szájában.

---

Hetekig bolyongott. Kegan a szárazföld belsejébe indult, vadnyomokat és kereskedelmi útvonalakat követve. Nem tudta, hogy hova tart, vagy hogy milyen települések vannak arra. Csak a hegyoldalak elszigetelt tisztásait ismerte jól, ahol az anyja megmutatta neki, hogyan kell begyűjteni a gyógyfőzetekhez használt növényeket. A legközelebbi település, Valar völgye több heti járóföldre volt, és valószínűleg oda tartottak Rygann-fok túlélői is. Ha el is jutott volna oda, Kegan nem számíthatott volna meleg fogadtatásra. Valószínűleg meg is ölték volna.

Vadászott, amikor tudott, bár nem igazán értett hozzá. Egyszer befalt egy félig nyers nyulat, de egy óra múlva ki is hányta az egészet.

A napokból hetek lettek, a hetekből hónapok. Az ég sötét maradt, de az idő egyre komiszabb lett. Nem találkozott más emberrel. Nem találta nyomát közeli településnek. Órákat töltött a hótól elvakítva, majd újabb órákat a fagytól hallucinálva. Nap nap után csak az egykedvű, jeges pusztaságot látta. Freljordot nem érdekelte, hogy él-e vagy elpusztul. Sehol máshol a világon nem kaphat ilyen könyörtelen leckét az ember saját jelentéktelenségéről.

A szerencse, vagy talán a sors gonosz fintora vezette egy barlanghoz, amelyet ugyanaz a fakó kő alkotott, mint anyja szentélyét. Kegan Rodhe csontsoványra fogyva, az elemektől meggyengülve, a maga által okozott tűztől eltorzulva rogyott le a hideg sziklára, és érezte, ahogy bőre hozzáfagy a talajhoz. Csak hevert ott, várva, hogy véget érjen az újabb hóvihar – vagy hogy meghaljon. Neki mindegy volt.

De aznap este találkozott az emberrel, aki később a tanítója lett. A mestere.

Az alak elgyötört léptekkel tűnt elő a viharból, lehajtott fejjel, behúzott vállakkal baktatott. A szakálla gondozatlan volt és fehér, bár nem a kortól, hanem a ráfagyott jégtől. A csuklya csontos arcot rejtett, szemében túlvilági fény égett. Az idegen bőre volt a legfurcsább: tetoválások borították, és a villámok fényében kékes színűnek tetszett.

Később a tűznél egyértelműen látszott, hogy lilás a bőre.

Lehet, hogy a sors rendelte el a találkozásukat, de nem volt benne semmi drámai, amit egy bárd megénekelhetne. Nem hangzottak el rejtélyes eskük, nem kötöttek vérszerződést. A jövevény megállt a barlang szájában, és gyanakodva méregette a lábánál heverő emberi roncsot.

– Ez meg vajon kicsoda? – dörmögte a mágus.

Kegan néha magához tért bódulatából. Amikor összegyűjtött annyi erőt, hogy megszólaljon, azzal vádolta az öreget, hogy biztos valami szellem vagy illúzió.

A mágus válaszul lehajolt, és a kezét nyújtotta neki.

Melegség járta át Kegan testét, és hirtelen visszatért belé az élet. Nem a láng szúró forrósága volt, hanem különös felszabadító érzés, amitől majdnem sírva fakadt.

– Nem vagyok sem fantom, sem képzelgés – közölte a jövevény. – A nevem Ryze. És téged, szegény lélek... Hogy hívnak?

---

Kegan jóval napkelte után ébredt fel, és álmosan dörzsölni kezdte a szemét. Nem lepte meg, hogy a mestere már ébren van, keresztbe tett lábbal, csukott szemmel ült. A barbár tudta, hogy meditál, bár nem volt képes megérteni, hogy mi értelme van mozdulatlanul ülni mindennap egy órán át. Mit ért el vele? Az álom és az ébrenlét közötti fura átmenet, látszólag cél nélkül...

– Jó reggelt – mondta a mágus anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. – Nyugtalanul aludtál – tette hozzá. Állítás volt, nem kérdés, mint általában.

Kegan egyik orrlyuka tartalmát a tábortűz hamvaira ürítette, majd felhorkant. – Miért érzem úgy, hogy mindig figyelsz engem, akkor is, amikor csukva van a szemed?

– Mert kényelmetlenül érzed magad mások közelségében. Ezért kételkedsz a szándékaikban.

Kegan ismét felhorkant. – Egy kis egészséges gyanakvás nem árt.

Ryze kuncogni kezdett, de továbbra is mozdulatlan maradt meditációs pózában.

Kegant ez feldühítette. – Mi olyan vicces?

– Néha magamra emlékeztetsz. Különösen az ismerős, ahogy a bizalmatlanságból erényt kovácsolsz. De ezt természetesnek tartom azok után, amiken keresztülmentél.

Kegan rámeredt. Vajon olvas a gondolataimban? Látja az álmaimat...?

A mágus nem válaszolt. Meg sem rándult.

A barbár felállt, és kinyújtóztatta tagjait a hosszú alvás után. – Hááá. Megmelegítsem a levest, hogy megtörjük a böjtünket?

– Köszönöm, Kegan, kedves tőled. Tűzifát gyűjtesz, vagy inkább az adományodat használod?

Beugratós kérdés volt, egy kicsit talán leereszkedő is, de Kegan összeszedte magát, és nem harapott rá a csalira. – Most jó lesz a tűzifa. Később megpróbálkozom a mágiával.

Újabb kuncogás. Egy újabb őrjítő kuncogás. – Ahogy gondolod – válaszolta Ryze.

Kegan nem siette el a rőzsegyűjtést. A feje tele volt az elmúlt hetek beszélgetéseinek visszhangjaival. Az elméje mélyén ott bujkált egy gondolat, amitől viszketni kezdtek az égési sebei. Visszatért a szedett-vedett táborba, ledobta az összeszedett ágakat, és hirtelen rájött, hogyan öntse szavakba a kérdést.

– Mester.

A mágus nem mozdult, de úgy tűnt, hogy megváltozott körülöttük a levegő. Valahogy szúrósabb lett.... talán hidegebb is, egy láthatatlan erő járta át.

– Igen?

Kegan megköszörülte a torkát, kereste a megfelelő szavakat. – Amikor tegnap a mágiáról beszéltél, említetted a világot alkotó anyagot is.

Ryze egész teste mozdulatlan maradt, leszámítva az ajkait. – Valóban. Folytasd.

Kegan mély levegőt vett, hogy felkészüljön a fontos kérdésre. – Nos. A víz az esőből, a jégből, a tengerből származhat. A tűzhöz szikra és gyújtós kell, vagy az erdőbe csapó villám. Az erdőt alkotó fák pedig magokból születnek.

– Ez mind igaz, egy bizonyos fokig. És meglepően költői gondolat ezen a korai órán. Mi a tézised konklúziója?

– A mimnek a mije?

Az idősebb férfi kedvesen elmosolyodott. – Mit próbáltál elmondani nekem, Kegan?

– Azt, hogy minden jön valahonnan. Minden... megszületik. Mindennek van forrása. Ez a helyzet a mágiával is? Annak is van forrása a világban?

Ryze nem válaszolt azonnal. Kegan úgy látta, hogy ez a mozdulatlanság erőltetett volt, nem a nyugalom eredménye.

– Ez egy nagyon okos kérdés, barátom. A barbár gondolkodásmódodban van egyfajta letisztult egyszerűség, és dicséretes az okfejtésed. De erre a beszélgetésre még nem állsz készen.

A barbár összeszorította a fogait, hogy visszafojtsa indulatát. Végre kérdezett valamit, ami igazán méltó lenne a válaszra, erre a mestere hallgatásba burkolózik. – De arra gondoltam, hogy ha irányítani tudjuk az esőt, akkor új folyókat hozhatunk létre. Ha van ezer magunk, ültethetünk új erdőt. A vasból fejszét kovácsolhatunk. De mi lenne, ha irányítani tudnánk a mágia forrását? Nem csak terelgetnénk vagy nógatnánk. Parancsolhatnánk neki.

Ryze kinyitotta a szemét.

A tekintete hidegebb volt, mint a legfagyosabb freljordi szél. Kegyelem volt a tekintetében és csodálat, de ezek mögött ott rejtőzött a hátborzongató félelem.

Félsz valamitől, gondolta Kegan, amitől maga is megijedt.

Nem értette, hogy miért. Nem tudta, hogy a szavai miért keltettek ilyen jeges iszonyatot a mesterében. De Kegan pontosan tudta, hogy néz ki az, aki fél. Szinte egész életében csak félelmet látott.

– Még nem – motyogta Ryze. – Ha készen állsz, beszélünk róla. De még túl korai.

Kegan Rodhe bólintott, anélkül, hogy megértette volna az okot. Felkeltette érdeklődését a mesterén látott nyugtalanság. A félelem gyengeség, és a gyengeségeinkkel szembe kell néznünk.

És le kell győznünk őket.