A jól megérdemelt borravaló

A Demacia és Freljord határán magasodó hegyekben ritkán találni olyan munkát, amiért pénzben fizetnek. Általában inkább szőrme vagy a jégnél is keményebb kenyér a fizetség. Aegil kishúga azonban születésétől kezdve beteges volt. A családnak pénzre volt szüksége, hogy jól táplálják a gyermeket, és ki tudják fizetni számára az orvosságokat.

Ezért Aegil apja megállapodott Aegil nagybátyjával, Jasperrel, hogy munkát ad Aegilnek a fogadójában, a hágónál, ahol sört szolgálhat fel az átutazóban lévő kereskedőknek.

– Dolgozz keményen, rendben? – mondta édesanyja Aegilnek. – A kishúgodért.

Aegil egy teljes szezont ledolgozott Jaspernél, amikor egy este nagy társaság érkezett a fogadóba nem sokkal zárás előtt. Furcsa volt, hogy télen ilyen későn, jóval napszállta után utazók állítsanak be.

Jasper kipillantott az ablakon. – Nem ismerem őket – mormolta, idegesen húzogatva terebélyes fekete szakállát.

Kivágódott az ajtó, és csapzott hajú férfiak sorjáztak be az ivóba, havat rázva le a csizmájukról és a köpenyükről. Majd félreálltak, hogy átengedjenek egy selyemmel díszített köpenyt viselő, idősebb férfit, aki a pulthoz lépett.

– Jó estét – köszönt a Pompás Város lakóira jellemző akcentussal. – Az üzlettársunkat várjuk, aki néhány perc múlva érkezik. Mi a ház ajánlata?

Jasper nagybácsi a döbbenettől némán a pult mögött kifüggesztett itallapra mutatott. Tizenkét sör szerepelt rajta, ami meglepően széles kínálat volt itt, Demacia határvidékén. De az őrök rendre a legolcsóbbat rendelték: a Forsyni vöröset. Aegil még sosem kóstolt más sört, de így is tudta, hogy nem jó. Ezért is volt olyan olcsó.

Aegil a hátsó helyiségbe sietett, ahol a hordókat tárolták, hogy kimérje a sört. Miközben a bűzös folyadékot töltötte a korsókba, azon tűnődött, vajon mennyi borravalót adnak majd a vendégek. A vezetőjük ad egy nagyobb borravalót, vagy tizenegy kicsire számítson? Csak úgy zakatolt a szíve.

Ekkor nehéz lépteket hallott a kinti ösvényről. Az ajtó nyikorogva kitárult... és a fogadó deszkapadlója panaszosan nyöszörgött.

Aegil kigurította az italos kocsit a pult mögötti helyiségből. Az újonnan érkező hatalmas volt, még sosem találkozott senkivel, aki ekkora termetű lett volna. A feje a tetőgerendákat súrolta. Fatörzs vastagságú karjai dagadtak az izmoktól, arcát durva vörös szakáll borította. Hatalmas testén a megannyi heg és sebhely azt sugallta, hogy ő valóban részt vett azokban a szörnyű csatákban, amelyekkel Jasper vendégei részegen kérkedni szoktak.

A selyemruhás férfi az idegen felé nyújtotta a kezét. – Gragas, ha nem tévedek? – szólította meg.

Gragas nem válaszolt. Szeme a pult mögött lógó itallapra szegeződött.

– Te vagy Gragas, ugye? A sörfőzőmester? – ismételte meg türelmetlenebbül a kereskedő.

Gragas hatalmas vállaival oldalra fordult, és vörös képpel meredt az apró öregemberre. Dübörgő hangja a hó mélyéről szóló ősi istenekre emlékeztette Aegilt: – Egy italt kérek.

A szoba levegője feszült volt, mintha tomboló vihar készülődne. Aegil elkezdte kiosztani a söröket. Remegett a keze.

– Mi az a Karstenvirág? – kérdezte Gragas a listára mutatva. – Miféle virág az?

– Az a sörfőző neve – világosította fel Jasper. – Nincsen benne semmilyen virág, sajnálom.

– Hmmm – dörmögte Gragas.

Aegil letette az utolsó sört az idős kereskedő elé, és türelmesen várta a borravalót… de a férfi rá sem hederített. Csillogó szemekkel méregette a hegynyi méretű embert, mint egy róka, mielőtt a prédájára veti magát.

– Akkor… egy Aranybarna portert kérek – jelentette ki Gragas. – Igazi ínyencség, úgy hallottam. – Jasper hátrasietett, hogy kimérje az italt, Gragas pedig döngő léptekkel az asztalhoz sétált, és lehuppant egy székre. – Na, mit hozott nekem? – kérdezte.

Az idős kereskedő hatalmas kabátja zsebébe nyúlt. – Úgy hallottam, érdeklik a shurimai portékák – mondta. – Ártéri gabona. Kaktuszvirágok.

– Valóban… érdekelnek – bólintott Gragas.

A kereskedő csak most vette észre a még mindig ott álldogáló Aegilt. – Lódulj innen, fiú.

Aegil megmerevedett. Egy fillért se ad?

– Mondom lódulj – csattant rá a kereskedő. Az őrök felröhögtek.

Könnyek gyűltek Aegil szemébe, ahogy a pult mögötti helyiségbe sietett. Jasper idegesen járkált, és a szakállát babrálta.

– A fene essen ebbe a fickóba – mérgelődött. – Miért pont Aranybarna portert kért? Egy csepp sincs belőle!

– Kifogytunk?

– Soha nem is volt! Nincs nekem pénzem arra, hogy ilyen ritka söröket tartsak. Azért vannak az itallapon, hogy lenyűgözzék a vendégeket. Szinte senki sem rendel belőlük, mert túl drágák. De ha mégis, egyszerűen kotyvasztok nekik valamit. Soha senki nem veszi észre.

Aegil szemében ez közönséges lopásnak tűnt. – Szólnod kéne róla a nagydarab embernek – javasolta.

Jasper felnevetett. – Minek? Nem ártok vele senkinek. Ez egy vállalkozás, kölyök! Egy üveg porter egy heti béredbe kerülne – magyarázta Jasper, és elhatározásra jutott. – Nem fog rájönni.

Jasper lekapott egy hatalmas korsót az egyik kampóról, és elkezdte feltölteni a Forsyni hordóból… aztán Eigeni világost öntött hozzá… majd Karstenvirágot.

Amikor a zavaros kotyvalék habja elérte a korsó peremét, Aegil ráébredt, hogy neki kell kivinnie Gragas italát. Hirtelen átjárta a hideg, mint a metsző szél egy havas éjszakán. Amikor Jasper a kinyújtott kezébe nyomta a korsót, a fiú majdnem összerogyott.

– Ne áruld el magad! – parancsolt rá Jasper.

Aegil a kishúgára gondolt. A tenyerében csilingelő érmékre. Bizonytalan léptekkel elindult az asztalhoz a kiürült fogadóban, alig tudta megtartani a korsót.

Gragas mennydörgő hangja betöltötte a helyiséget. – A recept, amin dolgozom, elég fűszeres. Szükségem van valamire, ami kiegyensúlyozza az ízét.

Ahogy Aegil közeledett az asztalhoz, a kereskedő előrehajolt: – Tehát… végre a lényegre térhetünk.

– Igen – morogta Gragas. – A lényegre.

A kereskedő benyúlt a kabátjába, és egy tenyérnyi, arannyal és csillogó ékkövekkel díszített dobozkát vett elő.

Aegil soha életében nem látott még ilyen értékes holmit. Jaspernek tíz emberöltőn át kéne árulnia a büdös sörét, hogy megvehesse. Olyan volt közelről nézni, mintha a nap fényében sütkérezne.

– Azir könnyei – mondta áhítattal a kereskedő. – Ősi fűszer. Olyan fűszernövényekből készül, amik csak a Napkorong körüli sírokban nőnek. A Napcsászárok ezzel ízesítették a mézsörüket.

– Valóban…? – mormogta Gragas.

– Hallottam a küldetésedről: el akarod készíteni a valaha volt legjobb sört. Erről azonnal a Könnyek jutottak eszembe. Nem volt egyszerű megszerezni! Ez a fűszer egy vagyont ér, de tudtam, hogy a pénz nem akadály.

Gragas lassan, töprengve bólintott. Aegil ráeszmélt, hogy a tökéletes sör elkészítésével foglalkozó sörfőzőmester biztosan kiszúrja a hamis italt. A korsóért nyúlt, közben próbált valamilyen kifogást keresni…

De nem volt elég gyors. Gragas észrevette Aegilt és a sört az asztalon. – Köszönöm, fiacskám – mondta, és felkapta a korsót.

Nagyot húzott belőle… és a fiú látta, ahogy összevonta sűrű szemöldökét. Orrcimpái megremegtek. Szakállas szája széle grimaszba rándult. Tekintete végigsöpört a helyiségen… és megállapodott Jasperen.

Aegil úgy érezte, menten megáll a szíve. Tudja, hogy átvertük!

De a sörfőzőmester nem kiáltott fel dühösen. Ehelyett kinyújtotta kezét a drágaköves dobozkáért.

– Na hadd lássam – mondta. – Nézzük azt a tökéletes fűszert.

A kereskedő odaadta neki a dobozt. Gragas felemelte a fedelet, és beleszagolt a dobozkába.

Az orrcimpái ismét megrándultak. Kifinomult szaglása újabb gyanús aromát észlelt.

Aegil ereiben meghűlt a vér. Ők is át akarják verni. A fűszer HAMIS!

Egy hamisítvány még talán belefér. De kettő? Ugyanannál az asztalnál? Nem, ez már túl sok volt. Gragas Aegilre pillantott a szeme sarkából, épp csak egy pillanatra.

De a fiú értette a figyelmeztetést. Úgy iszkolt el az asztaltól, ahogyan egy nyúl az erdő nyújtotta biztonság felé.

Ekkor Gragas felállt. Egyetlen könnyed mozdulattal felborította az asztalt, mire az összes testőr recés élű fejszét kapott elő a köpenye alól.

Gragas nem nyúlt fegyverért.

Aegil ezután csak részleteket látott a kitörő harcból. A kereskedő a pult felé menekült… Gragas öles léptekkel követte. Egy robbanásszerű hangot hallott. Jasper magas hangon visítozva száguldott ki a bejárati ajtón. Aztán hordók gördültek végig a padlón, sört és habot fröcskölve mindenfelé. A hordólavina elsodorta a testőröket… egy kivételével, aki egy asztal mögé rejtőzött, majd felemelkedett, és dobásra emelte a fejszéjét…

De Gragas felmordult, majd egy hordó repült keresztül a szobán, és a testőr egyszerűen eltűnt. És vele együtt a hátsó fal egy része is. Aegil még hallotta az őr egyre halkuló, távolodó sikolyát, ahogy a mélybe zuhant.

Aegil kimászott az egyik asztal alól, és látta, ahogy Gragas a fényes dobozkából szürke port önt a lábánál fekvő, nyöszörgő kereskedőre.

– Múmiapor – dörmögte. – Ne nézzen már madárnak!

Ekkor vette észre Aegilt. Összevonta borzas szemöldökét. – Hé, kölyök – szólt oda. A hangjától megremegtek a padlón heverő törött poharak. – Gyere ide!

Aegil óvatosan közelebb merészkedett. A kishúgára gondolt. Azon tűnődött, tud-e gyorsabban futni egy elhajított hordónál.

– Üzenem a fogadósnak, hogy legközelebb kevesebb Forsynit tegyen bele – mondta Gragas.

Aztán Aegil megpillantotta a dobozkát a sörfőzőmester kinyújtott tenyerében. Széles mosolyra húzódott a száj a rőt szakáll mögött.

– A borravalód.