A Kalduga helyőrség réme

Neeko jól ismerte az emberi fajt, és bár voltak különös szokásaik (például érthetetlen okból zoknit húztak a lábukra), sosem találta őket kifejezetten furcsának. Legalábbis amíg meg nem ismerte a kaldugai helyőrséget.

A ronda épületegyüttest a „noxusiaknak” nevezett emberi törzs vájta a hegyoldalba, közel a dzsungel széléhez. Már ott élhettek egy ideje, legalábbis abból ítélve, hogy zsörtölődve, mégis rutinosan végezték a napi feladataikat.

Neeko eltűnődött: vajon barátságosak? És szeretik a sajtos kenyeret? Lettek volna más kérdései is, de ez a kettő tűnt a legfontosabbnak, amikor úgy döntött, hogy közelebbről is szemügyre veszi a tábort.

Az éj leple alatt, árnyékról árnyékra lopakodva osont a kapuig. Csak egyetlen őrt látott. Nem probléma. Neeko az álcázás mestere! Amikor felvette egy másik lény alakját, osztozott a hozzá tartozó sho’mán (vagyis az érzelmek és a közelmúlt emlékeinek összetett hálóján) is.

Kinyúlt saját sho’májával, hogy megkeresse az őr aurájának külső határát, ami messze túlnyúlt a testén. Amikor a lelke összeért az őr lelkével, egy név jelent meg Neeko elméjében: Ewaii. A sivatagon túlról. Ezután egy ízekkel áthatott szín következett. Égett narancssárga keserűség járta át Ewaii gondolatait a hazája elvesztése, és kék-sós harag a mostani beosztása miatt: egy isten háta mögötti, stratégiailag haszontalan helyőrségbe száműzték, ám erről még beszélni is tilos volt a parancsnok előtt. Ewaii-nak sötét bőre volt és szép, metszett szeme. Erős volt, de többnyire nem vették komolyan, mert csak egy „sáros talpú” volt, egyszerű közkatona. Neekót lenyűgözte mindez, és saját kaméleonszerű külsejét levetve magára öltötte Ewaii alakját.

Neeko bőre hullámzott, miközben a teste átformálódott. Számára csiklandós érzés volt, Ewaii viszont megszédült tőle. Az őr zavarát kihasználva besurrant a kapun, és elindult egy csendes folyosón, szigorúan inkognitóban.

– Ewaii! – kiáltott rá valaki metsző hangon. – Tűnés vissza az őrhelyedre! A pufók férfi, akinek hasa kibuggyant a mellvértje alól, olyan arcot vágott, mintha épp rajtakapták volna valamin. Pirított taffagyökereket és két kenyércipót szorongatott a hóna alatt.

– Valami zajt hallottam. Neeko próbálta a lehető legpontosabban utánozni Ewaii hangját.

– Biztos az átkozott szőrös farkúak. Le kéne vadászni mindet. Jó kis húsos pitét csinálhatnánk belőlük.

– Biztos, hogy valami más volt! Neeko nem akarta bántani azokat az érdekes, vicces kis lényeket.

– Szóval azt állítod, hogy egy illetéktelen behatoló van közöttünk? – kérdezte a férfi elkerekedett szemmel.

Neeko nem tudta, ez mit jelent, ezért vállat vont, és bólintott. Úgy gondolta, hogy ezzel nem okozhat galibát.

– A vademberek – jelentette ki a férfi. – Lehet, hogy egy felderítőcsapat. Mire vársz? Fújj riadót!

– Hol kell megfújni azt a... riadót?

– Meggárgyultál, Ewaii? Akkor majd én. Te meg mész a szanitéchez, ha ezzel végeztünk.

Azzal a zsebébe tömte az elemózsiáját, és elsietett. Mielőtt szem elől tévesztette volna, Neeko összevegyítette lelkét a férfiéval, hogy kölcsönvegye az alakját, és lecserélje Ewaii-t erre a… Yubbers?

– Yubbersre! – mondta ki hangosan az immár Yubbers-bőrbe bújt Neeko. Mókás hangzása volt a névnek. Yubbers nem szeretett a frontvonal közelében lenni, ezért a csöndes Kalduga épp megfelelő poszt volt számára. A birodalommal való levelezés volt a fő erőssége. És most félt – gumiszerű, szürkéssárga félelemmel félt – a gondolattól, hogy megtámadják őket a vademberek. Neeko gyorsan összebarátkozott a férfival, de annak férfias sho’májával nem tudott mit kezdeni. Olyan... más volt, mint Neeko. Ám ennél is erősebben érezte Yubbers ijedtségét, amiért egy katonatársa rajtakapta, amint kifosztja az éléskamrát. Étel volt a közelben.

Nekivágott az ajtókkal teli folyosónak. Az egyik mögött ott az éléskamra. Hallotta, hogy valamilyen felbolydulás támadt a főudvarban. Hangos kiáltások. A legközelebbi ablakhoz sietett, és kipillantott. A valódi Yubbers kiabált a valódi Ewaii-jal. Ó, jaj.

BONNNNG! BOOOOONG! A harangok zaja megrémítette a magát Yubbersnek álcázó Neekót.

A folyosó összes ajtaja kivágódott. Több álmosan pislogó noxusi rontott elő félig pizsamában. Próbálta kikerülni őket, de magukkal sodorták, egyre távolabb az éléskamrától. Neeko-Yubberst az udvar felé tolta egy tucatnyi fegyveres katona.

– Fogalmam sincs, miről beszél! – jelentette ki Ewaii egyszerre dühös és dacos arckifejezéssel. – Egész éjjel a kapunál őrködtem!

– Most láttalak a barakkban – mondta Yubbers, mindkét oldalán egy-egy katonával. – Vigyétek ezt a dezertőrt a fogdába! – mutatott Ewaii-ra.

Aztán megtörtént a baj. Yubbers meglátta Neeko-Yubberst.

Mielőtt Yubbers és a többi katona eldönthette volna, hogy az álmosságtól látnak-e kettőt Yubbersből, Neeko egy másik ember bőrébe bújt.

Ezúttal egy Seda nevű harcost választott. Igazi vérszomjas gyilkológép volt! Csípős rózsaszín! Seda olyan gyorsan sietett az udvarra, hogy elfelejtett bakancsot húzni. Ez nem zavarta Sedát – sem Neekót –, mert mindketten szerettek mezítláb lenni. A talaj a talpa alatt arra a napszítta vidékre emlékeztette Sedát, ahol a világra jött. Fürge. Csendes…

Neeko azon tűnődött, hogy örömmel lenne Seda egy ideig, amikor a valódi Seda hirtelen rávetette magát a hasonmására.

A két Seda vadul birkózott a katonák gyűrűjében. Ahogy elült a zűrzavar, csak egyetlen Seda maradt. Természetesen ő volt az igazi Seda, de Yubbers láncra verette. Seda felhívta a figyelmet arra, hogy korábban Yubbersből is kettő volt, erre őt is megbilincselték. Aztán Ewaii-t.

Ez egy ideig így folytatódott. Egyeseket megbilincseltek. Másokról levették a bilincset. Senki sem tudta, hogy ki kicsoda, ki nem kicsoda, és hogy ki hazudott arról, hogy kicsoda valójában, miközben igazából valaki teljesen más volt. Még a tábor parancsnoka sem tudta, hogy pontosan mi okozta a zűrzavart, pedig Neeko az ő alakját fel sem vette! Erre hamarosan a katonák is rájöttek, és azonnal gyanakodni kezdtek. A parancsnok egy szörnyet rejtegetett?

Mivel Neeko mindenki más alakját felvette, jól tudta, hogy az egyetlen, amiben egyetértettek, az volt, hogy nem kedvelték a parancsnokot. Titkolózó, gyenge akaratú ember volt. Elvesztett egy fontos ütközetet, ezért lefokozták, és – Ewaii szavaival élve – ebbe „az isten háta mögötti helyőrségbe küldték, aminek semmi stratégiai értéke nincsen.” Mindenki a parancsnok ellen fordult, és ő halt meg elsőként.

A zűrzavar innentől kezdve csak fokozódott. A katonák üvöltöztek és egymást hibáztatták. Néhányan azt bizonygatták, hogy egy lélekevő démon támadta meg őket. Egy veterán erdőkerülő egy ijesztő történetet mesélt egy dzsungelbeli növényszörnyetegről, ami az embereket tudattalan másolatokra cseréli, akiknek erek helyett indák futnak a testükben.

A vádaskodások közepette apró sérelmeket hánytorgattak fel egymásnak a közös kiképzés idejéből, és gyakran felhangzott az „Áruló!” kiáltás is. Neeko próbálta lenyugtatni a kedélyeket.

– Lehet, hogy nem is egy szörnyeteg műve – vetette fel Neeko a Thomsy nevű szakács alakjában. – Talán csak egy kedves, magányos, ijedt kis teremtés, aki barátkozni próbál, szereti a sajtos kenyeret, és a boldogságot keresi... Nem?

Ebből a Kalduga helyőrség összes tagja rájött, hogy ki az imposztor. Mindenki kardot rántott, és megkezdődött a mészárlás. Hajnalra csak négy katona maradt életben. Üveges tekintettel meredtek a parancsnokot körülvevő vértócsára és egymásra. Neeko az éléskamra biztonságából figyelte őket.

– A parancsnok nem adott engedélyt a helyőrség elhagyására – jelentette ki Seda. Letérdelt a holttest mellé, és megáldotta népe szokásai szerint. – Száműzetés vagy kivégzés vár ránk.

Feszült csend telepedett rájuk, amit a közelben nyíló taffavirágok kellemes illata sem enyhített.

Yubbers felegyenesedett. – Üzenetet küldünk egy postadenevérrel a parancsnokságnak. A vademberek lerohanták Kaldugát. Valószínűleg nem éljük túl a támadást, de örömmel adjuk életünket Noxusért. Aztán elhagyjuk a helyőrséget. Minden testet ott hagyunk, ahol most van. Seda, te északnak indulsz. Gurnek keletnek. Ewaii nyugatnak. Én délnek. Ha ismét találkozunk egymással, akkor halálig kell küzdenünk, mert az egyikőtök...

Ewaii gyanakodva Yubbersre pillantott. – Vagy Ön.

... valójában a bestia, álcázva.

A katonák egy órával később útnak indultak. Vissza sem néztek a hátrahagyott helyőrségre vagy egymásra, mivel még mindig nem tudhatták, valójában ki kicsoda.

Az emberek nagyon furcsa lények, gondolta Neeko.