A kohó hangja

Senki sem tudja, hogy ki gyújtotta a tüzet, de messziről látni lehetett a füstöt.

A Fagykarom törzs északra szorított minket, ahol olyan kíméletlen az időjárás, hogy még a vezetőnk, Olgavanna is didergett az első éjszakán. A második éjjelen elpusztultak az elnukjaink. Legalább volt mit ennünk a harmadikon.

De már az a lakoma is csak távoli emlék volt, amikor felkapaszkodtunk a csúcs nélküli hegyre. Lábatlan Kriek az „Öreg Ornn-félhegyének” nevezte. A sámánunknak nyilván elment az esze, de Olgavanna azt parancsolta, hogy cipeljük őt is magunkkal. Meggyőzte a vezetőnket, hogy csak a titokzatos füst forrásánál van esélyünk a túlélésre. Mindenki más úgy gondolta, hogy a végzetünkbe menetelünk.

A félhegy barázdált lejtőit fekete kő alkotta. Ráleltünk egy város romjaira, amely semmilyen térképen nem szerepelt. Csupán a felperzselt házak alapjai maradtak meg. Boarin a vállán egyensúlyozta Krieket, aki azt bizonygatta, hogy a hely neve egykor Tűzkunyhó volt.

Keletre villámokat szóró sötét felhőket láttunk, a szél nedves prémek és az enyészet édeskés szagát fújták felénk. A felderítőink nem tértek vissza. Mind tudtuk, hogy ez mit jelentett, de egyikünk sem merte hangosan kimondani az urszinok nevét.

Tovább másztunk, amíg el nem értük a hatalmas kráter szélét. Kriek ekkor látta meg a tüzet. Ezt felettébb különösnek találtuk, mert Lábatlan Kriek mellesleg vak is volt.

A kráter közepén megtaláltuk az égig érő füst forrását. Olgavanna úgy gondolta, hogy a kráter falai legalább védelmet nyújtanak az üvöltő szél ellen, ezért leereszkedtünk a mélybe azzal a balsejtelemmel, hogy nem térünk vissza élve. A parázsló talajon nehéz volt haladni, de megállni nem lehetett, azzal csak elfogadtuk volna az elkerülhetetlen véget.

Aztán megláttuk a kohót. A kupolás építmény volt az egyetlen, ami emberi kéz alkotásának tűnt. Óriási kosfejet formált, a simára csiszolt kövek közül apró fűcsomók türemkedtek elő. A kos szájában olyan fényes tűz égett, hogy behunyt szemmel is látni lehetett volna.

Lekuporodtunk körülötte, hogy megmelegedjünk, Olgavanna pedig elkezdte megtervezni a védelmünket. Jobb a harcmezőn meghalni, mint dideregve, a jeges földön kuporogva. A legtöbbünk földműves, építő vagy javítómester volt, és nem volt annyi harcosunk, mint a többi törzsnek. Törődtünk az idősekkel, a betegekkel és a gyerekekkel. Az avarosaiaktól védelmet kérhettünk volna, de ők túl messze voltak, és a háború mind több vért követelt.

Nem sok esélyünk volt a Fagykarom törzs ellen. Ha az urszinok támadtak volna először, a védelmünk hamar összeroppant volna. Tudtuk, hogy a félig medve szörnyszülöttek légiója elsöpörne minket.

Hamarosan meghallottuk harci üvöltésüket, ami egyre hangosabbá vált, ahogy masírozva felénk közelítettek. Éreztük a bűzüket. Több százan ereszkedtek alá a csúcsról, árnyakként tekeregtek a bazaltlejtőkön. Lándzsákat készítettünk a hordágyainkból, és megfentük véséshez használt késeinket. Elvégeztük a Bárány rítusát az időseken és a sérülteken, a többiek pedig a Farkas táncát járták el. Reggelre véget ér az egész.

Senki sem tudta, hogy ki szította fel a tüzet, de olyan forró volt, hogy el kellett hátrálnunk tőle. Hirtelen beszélni kezdett a kohó. A hangja olyan volt, akár a tűzben ropogó farönkök pattogása.

– Volibear közel jár – közölte. – Húzódjatok biztonságba.

– Nincs hová bújnunk – válaszolta Olgavanna a kohó tüzének. Nem tudtuk, hogy ki előtt állunk. – Ellenségek járnak a nyomunkban. Az urszinok üldöznek minket.

– Az urszinok....– és a kohó még forróbbá vált e szavakra – …nem fognak ártani nektek. A többi gondotokat oldjátok meg magatok. A fűcsomók lángra kaptak. A kőlapok széle vörösen kezdett izzani, majd a forróság továbbterjedt a közepük felé. Gőz tört elő a repedésekből.

Néhányan ledobták a prémjeiket, mert a forróság szinte elviselhetetlenné vált. Mások egyszerűen elájultak. A következő hőhullám térdre kényszerített minket, és levegőért kapkodtunk. – Nem hittem volna, hogy megérem ezt a napot – kiáltott fel Kriek örömkönnyekkel az arcán.

A kövek megolvadtak, mintha csak gyertyaviaszból lettek volna. A faragványok végigfolytak az építmény oldalán. A kohó kupolájának teteje befelé kezdett dőlni, magával rántva a fal többi részét az olvadt kőből összegyűlt tóba.

Narancssárga villanás vakított el minket, egy pillanatra felfedve egy emberszerű alakot. Ezután lánggejzír tört elő, a kirepülő olvadt kövek a lábunknál szilárdultak meg. A hatalmas kohó helyén egy óriási bestia állt, az alakját elő-előtörő hőhullámok homályosították el. Ő volt az, az elfeledett legenda, akiről Kriek folyton beszélt: az Öreg Ornn. Olyan magas volt, mint három jégfenyő. Az ősi kovácsmester teste egyszerre megszilárdult, az arcán lefolyó lávából fonott szakáll formálódott. A szeme olyan volt, mint két izzó széndarab. Az egyik kezében egy kalapácsot szorongatott, a másikban pedig egy üllőt tartott, mintha csak egy tollpehely lett volna.

A vezetőnk mögé gyűltünk. Olgavanna megszorította a Fellswaiget, az elemi jégből faragott fejszéjét, és Ornnhoz lépett. – Ha az urszinok az ellenségeid, engedd meg, hogy az oldaladon harcoljunk – mondta neki. Ezután egy jégszülöttől szokatlan gesztussal térdet hajtott Ornn előtt, és letette elé a fegyverét. A Fellswaig elemi jege megolvadt, felfedve az alatta rejtőző egyszerű, bronzból és vasból kovácsolt fejszét.

Még sosem láttam elemi jeget megolvadni. Ahogy senki más sem. Mindenki követte Olgavanna példáját.

Ornn felmordult. – Álljatok fel. Aki letérdel, az a halál fia. A gyülekező viharra emelte a tekintetét. – Az urszinokat bízzátok rám. Ne kövessetek.

Dübörgő léptekkel az ijesztő gyorsasággal közeledő horda felé indult. Hatalmas szemeikből visszatükröződött Ornn tüze. Boarin magasabbra emelte az idős sámánt a vállán. – Ha az Öreg Ornn meglendíti kalapácsát, a hegyekből völgyek lesznek – kántálta a lábatlan bolond.

Döbbent csendben figyeltük, ahogy a teremtmény egyedül kiáll az urszinok ellen. Elbődült, és a földre sújtott kalapácsával, elindítva egy törésvonalat, amely pont a közeledő sereg előörse előtt ért véget. Láva és kén tört elő, megszilárdult tűz záporozott a medvefejű harcosokra.

Bárki is volt az Öreg Ornn, harcba hívta a föld izzó vérét.

Az urszinok mögött sziklák törtek elő a földből, elvágva a visszavonulási útjukat. Ornn rohamra indult, újra és újra lecsapva a kalapácsával. Ennek ellenére mindegyikük tíz harcos erejével vetette rá magát.

Azonnal tudtuk, amikor Ornn elérte az utóhadat: fülsüketítő robbanás hallatszott, a törmelékfal ezernyi darabra hullott, az urszinok pedig kicsavarodva, lángoló bundával repültek szerteszét.

Az eget feketére festette a hamu. Füstoszlopok keltek birokra a fenyegető viharfelhőkkel, villámok hasítottak a félhomályba. Hátborzongató csend támadt, amikor maga az Ezer szúrást kapott medve is megjelent a harcmezőn. Láttuk jellegzetes alakját: lándzsák, kardok, agyarak kandikáltak ki a bundájából. Villámlás járt a nyomában.

És kacagott.

Válaszul kürtszó harsant, amelynek erejébe mind belerázkódtunk. Láva kezdett szivárogni a fekete ormokból. A tűzfolyamok végigkanyarogtak a lejtőkön, majd izzó, örvénylő tóvá dagadtak a kráterben. Villámok csaptak le a hegyekre, beforrasztva a nemrég támadt sebeket, és sűrű, maró köd lepte el a krátert. Kékesfehér villanások és pokoli, vörös robbanások fénye szűrődött át a párán. A földből párolgó hő a csizmán keresztül is égette a talpunkat.

Ekkor láttuk meg, hogy a lángok egy hatalmas, rohamra induló kossá állnak össze. Ornn az olvadt bestia felé lendült, és a lény, akit ő Volibearnek nevezett, a válla és a lávakos közé szorult.

A robbanás ereje mindenkit ledöntött a lábáról. A lábatlan sámán lerepült Boarin válláról, és közben végig kacagott.

Egész éjjel vártuk, hogy a kataklizma végezzen velünk, de nem jött el értünk a halál. Csak az Ezer szúrást kapott medve morgását és a kovácsisten bőgéseit hallottuk.

Amikor reggel felemelkedett a szürke lepel, lecsupaszított lejtőket láttunk, amelyeket meredező, furcsa formájú bazaltoszlopok borítottak.

Amikor felfogtuk, hogy mit látunk, elborzadtunk. Az urszinok kővé merevedtek, pofájukra ráfagyott a haldoklás kínja.

Ornn-nak és Volibearnek is nyoma veszett. De nem volt időnk megkeresni őket. Megszólaltak a Fagykarom törzs kürtjei. Kézbe vettük a fegyvereinket, és megvetettük a lábunkat. A legtöbb ruhánk elégett a perzselő hőségben, de a bőrünk nem érezte a hideget.

Olgavanna haja teljesen leégett, izmos hátán égésnyomok vöröslöttek. Egykori elemijég-fejszéje immár bronz és vas volt, mezítelen, mint mi magunk. Olgavanna erősebbnek tűnt, mint valaha.

Izzott a vérünk. A gyomrunk felmordult az éhségtől. Sebesre égve, mezítelenül és védtelenül álltunk. A hamuból kalapácsot rajzoltunk a mellkasunkra és kosszarvakat az arcunkra.

Énekeket kántáltunk az előző éjszaka látottakról, az őrült öreg Kriek szavait visszahangozva.

Már tudtuk, hogy ki gyújtotta a tüzet. És a Fagykarom is hamarosan megtudja.