Időzavar

HAJSZA

Fejem fölött szikrákat szórva dupla energiasugarak csapódnak be. Továbbrohanok az úton. Mögöttem az idővégrehajtó léptei visszhangoznak a szűk sikátorokban. Gyorsan közelít. Megállíthatatlanul. Nem szívesen ismerem be, de a fickó gyorsabb nálam…

Még szerencse, hogy én is tartogatok pár meglepetést!

Egy kereszteződésnél megtévesztésül jobbra fordulok, majd két lépés megtétele után visszaugrok, átteleportálva a kereszteződés másik oldalára, és az ellenkező irányba rohanok tovább. Egy klasszikus manőver, amit a számtalan üldözésem során fejlesztettem tökélyre. Naggggyon hasznos tud lenni egy rövid távú térhajlításra képes Pulzustűz-páncél.

Kár, hogy a fickó számított erre a trükkre. Nem tudom, hogyan.

Egy szempillantás alatt előttem terem, és mindkét fegyverével tüzet nyit. Időhajlítással felgyorsított mozgás. Csak így sikerülhetett neki. Magam elé kapom a kezeimet (az arc védelme a legfontosabb). Az első lövés az ágyúkart találja el, a második viszont a mellkasomba csapódik, és hátratántorodok. Néhány lépés után összerogyok. A fülemben szirénák üvöltenek. Vakon felé lövök, de könnyedén félresiklik a lövés elől. Máris rám szegezi a pisztolyokat. Majdnem az orromnak nyomja őket, olyan közel van. Felemelem mindkét kezemet, és félrefújok az arcomból egy rakoncátlan szőke tincset (fura, hogy az állandó időutazás közepette épp fodrászra nincs időm). Húzom az időt, amíg a páncél megpróbál életet lehelni a fegyverrendszereimbe.

A végrehajtó rám mered az elsötétített szemellenzője mögül.

– Ezúttal nem lógsz meg – jelenti ki.

Felnyögök. Ezek szerint már találkozott a jövőbeli énemmel, ezért ismerte a trükköt.

Újakat kell kitalálnom.

– Lejárt az időd, Ezreal. Már így is túl sok anomáliát okoztál.

– Menj már – horkanok fel. – A Krónikások időutazó végrehajtója vagy, és nem jutott eszedbe ennél jobb szóvicc?

Ettől valamiért még morcosabb lesz.

– Mármint, folyton időszökevényeket és bűnözőket üldözöl, egész karriered alatt felkészülhettél volna, erre csak annyira futja, hogy „Lejárt az időd?”

Az értetlenség helyét a düh veszi át az arcán, és közelebb hajol, szinte érzem a pisztolyaiból áradó hőt. – Ha azt hiszed, hogy kidumálhatod magad ebből, te taknyos kis…

–Térugrás feltöltve – szólal meg a hang fülemben. Végre! Pearl bejelentése nem is jöhetett volna jobbkor. Nem várom meg, amíg Béna Szóvicc Uraság befejezi az eszmefuttatását, egyből mögé villanok.

Vagyis ez volt a szándékom.

Vakító fehérséget látok, ahogy kell… de a páncél mellvértjébe épített energiaforrás csak szikrákat hány. A mázlista végrehajtó pont telibe találta. Pontosan ugyanott érek földet, ahonnan elindultam.

Ó, jaj.

Reccs! Előbb hallom, hogy eltört az orrom, mint hogy érezhetném a fájdalmat. A tekintetem elhomályosodik… az arcomat ne! Mekkora bunkó! Hallom, ahogy felpörögnek a fegyverei. …Giganagy bunkó.

Ideje bedobni az egyik új trükkömet.

Túltöltöm az ágyúmat, és egy hatalmas energiahullámot lövök ki. A végrehajtó félreugrik (hogy a csudába lehet ilyen gyors ez a fickó?!), de a hullám végighasít az úton, a falakon és a neonreklámokon, remélhetőleg elkerülve az ártatlan bámészkodókat, törmelékkel és repeszekkel szórva tele az utcát.

Kölyökkorom óta nem voltam ilyen slamasztikában. De azóta jól megtanultam, hogy mikor kell lövöldözni, és mikor menekülni.

– Vigyél ki innen, Pearl – adom ki az utasítást, ahogy bukdácsolva futni kezdek. – Van elég kakaónk egy ugráshoz?

Valami az ajkamra csorog, kesztyűs kezemmel megtörlöm az arcom. Ez bizony vérzik. Biztosan eltört az orrom. Csodás.

– Az időugrás instabil – jelenti be Pearl örökké nyugodt hangja. – A Pulzustűz-ágyú magja sérült.

– Nem mondtad, hogy nem, úgyhogy ezt igennek veszem! – csapok rá az ágyúkarra, és megcsavarom. Felhangzik az időugrás meghajtójának ismerős dübörgése. Ösztönösen elkezdek bepötyögni egy célállomást, de megtorpanok. Nem. Nem rohanhatok mindig hozzá, ha valami baj van. És most semmi kedvem az öntelt vigyorához…

Egy dühös kiáltás. Hátrapillantok a vállam felett. A végrehajtó kikászálódik a törmelék alól, a fegyverei máris energiasugarakat okádnak az irányomba.

Hm, nagyon felbosszanthattam, amikor találkoztunk. Vagyis amikor találkozni fogunk. Találkozni fogtunk volt.

…Zavaros dolog ez az időutazás.

Az energiasugarak viszont nagyon is érthetőek. A sorsra (pontosabban Pearlre) bízom, hogy hova megyek, és magam elé lövök egy portált. De a célállomás tűéles képe helyett homályos kékes-fehéres statikus zaj tölti ki a felületet.

Nincs idő habozni. Fejest ugrok az ismeretlenbe. Mindenütt jó, de legjobb, ahol élek.

Érzem, ahogy a mellkasomon lévő tölcsér megremeg és rázkódni kezd, amint átlépek a küszöbön. Elektromosság csap elő belőle, én pedig elkezdek zuhanni az ismeretlen idővonal felé.

Igen. Ebből még baj lesz.

ÉGISZ.

Nem vett észre. Egyelőre.

A lopakodás nem igazán az erősségem. Inkább előbb lövök, aztán… kérdezősködésre már nincs is szükség. De a Pulzustűz-magom jelenlegi állapotát elnézve, nos… a rendkívüli idők rendkívüli stratégiákat szülnek.

Csak úgy… álldogál. Leeresztett pajzzsal. A lándzsája a talajba szúrva vár. Rendíthetetlen. Elmélkedő. Uuuncsi.

Először egy roppant kellemetlen dimenzióban kötöttem ki (az ekkora szúnyogokat be kellene tiltani), de Pearl összeszedett annyi energiát a sérült magból, hogy ráakaszkodjunk egy közeli (legalábbis relatíve közeli) Pulzustűz-jelre. Jó hír nekem, de rossz hír a végrehajtónak, akitől mindjárt elveszem a Pulzustűz-magját.

Minek megjavítani valamit, ha ellopha… kölcsönkérheted valaki másét?

A sors fintora, hogy ismerem is ezt a végrehajtót. Pantheon. Valódi izomkolosszus. A morcos fajta: valami böki a csőrét, talán egy tragikus háttértörténet is befigyel, bla-bla-bla.

Jelenleg egy épület romjai között álldogál, amelyről nem tudom megállapítani, hogy mi lehetett korábban. Őszintén szólva maga a dimenzió sem tűnik ismerősnek… elég lepra helynek tűnik. Omladozó építmények. Pusztuló növényzet. Mechanikus és vegyi hadviselés nyomai mindenütt. Tök lehangoló.

Mögé ugrok, és egyből a tarkójának szegezem az ágyúkar csövét. – Ne mozdulj! – dörmögöm fenyegető hangon.

Megmerevedik. A szeme előtti kijelző csipogva életre kel, ahogy próbál rájönni, hogy ki lehetek.

– Ezreal – állapítja meg dörgő hangján.

– Hogy ityeg, Panti? – kérdezem vigyorogva, de eszembe jut, hogy kicsit fenyegetőbb hangon kéne beszélnem.

– Annyi ideig kutattam utánad, erre önként idesétálsz hozzám – mondja nyugodt, de mégis kissé feszült hangon, és a tarkója rángásából látom, hogy valószínűleg vicsorog dühében. Hiába vicceskedik, valószínűleg tisztában van azzal, hogy egy apró mozdulattal kitörölhetem a létezésből azt a szoborszerű képét.

– Figyu, Panti, tudom, hogy a múltkor egy kicsit elfajultak a dolgok – hajolok közelebb hozzá. – De az a helyzet, hogy most nincs időm rád és erre a koszfészekre…

– Miattad lett koszfészek – mondja olyan hangon, hogy a torkomra fagy a szó. Kijelentése érzelemmentes, tényszerű.

– Nem, nem hinném – válaszolom. Tudom, hogy csak az időt húzza. Tudom, hogy nem kellene reagálnom rá. Pont ugyanezt csináltam én is a legutóbbi végrehajtóval.

De nem tudom megállni.

– Emlékezni szoktam arra, amikor egész dimenziókat teszek tönkre.

– A hozzád hasonló felelőtlen renegátok tehetnek erről – néz végig Pantheon a romos tájon, és önkéntelenül is követem a tekintetét. – A nemtörődöm ugrások paradoxonokat teremtenek. A paradoxonok károsítják a téridő szövetét. Aztán… megérkeznek a Testőrök.

Végigfut a hátamon a hideg. Testőrök… itt…

Pantheon kiegyenesedik, én pedig követem a mozgását az ágyúval, ami hirtelen hangosabban kezd zúgni. Meg sem rezdül ettől. – Ez volt az otthonom. Idejöttek, és elpusztították.

Igen, szoktam kockáztatni. Néha nagyot kockáztatok. De sosem vagyok óvatlan. Ennek ellenére lehet, hogy tényleg okoztam egy-két paradoxont…

– Pantheon – szólítom meg, lejjebb eresztve az ágyút.

Nagy hiba volt.

Pantheon felém lendül, energiamező gerjed a pajzsa körül, és mire tüzet nyitok rá, már túl késő. A pajzs nekem csapódik, és érzem, hogy másodjára is eltörik az orrom. Minden elsötétül. Bal kezét kinyújtva magához hívja a lándzsáját. Épp időben térek annyira magamhoz, hogy egy ugrással elkerüljem a szúrást.

– A Krónikások előtt kell felelned a bűneidért! – bődül el.

Az ördögbe. Ennyit a nagy tervemről. A jelenlegi állapotomban nem akarok harcolni. Pantheon elhajítja a lándzsáját, én pedig a páncél teljesítményének határait feszegetve a lehető legmesszebb, egy domboldalra ugrok.

Felpörgetem az ágyút egy időugrásra, és az egész páncél beleremeg, ahogy Pearl megpróbál energiát kipréselni a sérült magból. – Az ugrás stabilitása erősen kérdéses, a biztonsági protokoll szerint…

Pantheon lándzsája felém közelít, alig tudok elhajolni előle. Egy hatalmas kőszoborba csapódik, és porrá zúzza.

– Pearl! Hagyjuk a protokollt! Csak csináld!

Meg sem várom a válaszát, és elsütöm az ágyúkart. Megkönnyebbülés önt el, ahogy áthaladok a portál küszöbén… de azonnal rám tör a fájdalom, amikor a dimenziók közti nyers éter lesújt rám. Felfelé zuhanok, egy ismeretlen sors felé…

VISSZAVÁGÁS

Sóhajtva térek magamhoz.

Mindenem fáj. Mintha kimostak és kicentrifugáztak volna.

Valaki gyengéden tartja a fejemet. Egy nő arca rajzolódik ki felettem. Egyébként szigorú és rideg tekintetét most aggodalom önti el.

– Hála az égnek – szólal meg. – Azt hittük, megölt az utolsó ughrás.

– Hol va… – próbálok felülni, de a mellkasomon lévő magból kicsapó elektromosság összerándítja az izmokat a bal oldalamon.

– Hrosszul állunk – mondja a nő. – Nincs sok időnk. A nyomunkban van. És a Testőhr-raj… – rázza meg a fejét. – Lucian és Pantheon előhrementek, Caitlyn pedig magaslati pontot kehres…

A fájdalmat legyőzve talpra kecmergek. A háromból két nevet jól ismertem, de nem örültem annak, hogy egy idegen szájából hallom őket közvetlenül azután, hogy magamhoz tértem egy ismeretlen térben és időben.

A nő is feláll, csitító gesztussal emeli fel két kezét.

– Mikor vagyok? – kérdezem a mellkasomat markolva. – Ki vagy te?

Ahogy alaposan megnézem őt, tovább nő a zavarom. Egyértelmű, hogy ő is végrehajtó. A kronokard az oldalán. A Pulzustűz-mag a páncélján… a formájából ítélve egy elegánsabb, jövőbeli modell. Az idétlen vállvért az egyenruha egyik oldalán. Olyan nevetséges. Jellemző a Krónikásokra.

Zavart kifejezés ül ki az arcára, ami ijedtségbe csap át. – Te nem a mi Ezhrealünk vagy – suttogja.

– Hölgyem, én senki Ezrealje nem vagyok, csak Ezreal Ezrealje.

Körbenézek. Egy fura előcsarnokban állunk. A falak fehér, élő fémből állnak, amit króm díszítések borítanak. Szabályos térközönként kék fényű lámpák lógnak a mennyezetről. Mintha egy Pulzustűz-páncél belsejében lennénk.

Az iszonyú felismeréstől összeszorul a torkom. Az lehetetlen. – Ez… ez…

– A Khrónikások ehrődje. De nem neked kellene itt lenned. Nem tudom, hogy melyik időből jöttél, de azonnal el kell tűnnöd, mielőtt megéhrkeznél. Máhrmint a másik éned – teszi hozzá, majd összeszűkül a tekintete. – Ajánlom, hogy megéhrkezz. Ha meghaltál, esküszöm, hogy megöllek.

– Nem tudom, hogy mi folyik itt és mikor – rázom meg a fejem, majd ráemelem az ágyút. – De most elkérném azt a Pulzustűz-magot – teszem hozzá a legfenyegetőbb hangon, ami kijön a torkomon az adott helyzetben.

Az ágyú ezt a pillanatot választja, hogy szikrázni kezdjen. – A fegyverrendszerek 10%-os töltésen – szólal meg Pearl a fülemben, a szokásosnál jóval hangosabban.

Az arckifejezéséből ítélve a nő is hallotta.

– Ó. Akkohr a múltból jöttél.

A nő masszírozni kezdi az orrnyergét, mint aki egy fejfájást próbál elűzni. – Máhr el is felejtettem, hogy milyen kibíhrhatatlan voltál.

Cuki fintort vágok. – Nem is vagyok elviselhetetlen. Inkább ellenállhatatlan.

Hirtelen megmerevedik. Összeszűkül a tekintete, és öles léptekkel felém indul. Hátralépek, de máris ott van előttem, és mellbe bök a kinyújtott mutatóujjával.

– Hát ezéhrt mondtad el azt a töhrténetet tegnap este – mér végig haragosan. – Ahrról, hogyan mentettelek máhr meg kétszehr is. És hogyan mentelek meg még egyszehr, mielőtt véget éhr ez az egész.

– Őszintén fogalmam sincs, hogy miről…

Láthatóan nem érdekli, hogy mit mondok. Megragadja a mellvértemet, és benyúl a gallérom alá. Halkan felnyögök. Aktiválhatott valamilyen mechanizmust, mert a mellkasomon lévő mag körbefordul és kinyílik, felfedve a belsejét.

Oké. Biztosan nem először csinálja.

Mielőtt tiltakozhatnék, diagnosztikai eszközök és mikroszerszámok bújnak elő a kesztyűjéből, és munkához lát.

– Most… megjavítod? – kérdezem hitetlenkedve.

– Nagy butaságot csináltál. Egek... Mi töhrtént ezzel? Belekötöttél Lucianbe? Pehrsze, hogy belekötöttél Lucianbe. Csoda, hogy nem ölt meg. Mindig is jobb céllövő volt nálad – motyogja félhangosan, rám sem pillantva az elmélyült munka közben. Mozdulatlanul állok… még én is tudom, hogy nem szabad ficánkolni, ha egy nyitott időhajlító mag van rajtad.

Zaj hallatszik a folyosó végéből, majd felhangzik a lézerek semmivel össze nem téveszthető hangja. A nyakamat nyújtogatva próbálom azonosítani a hangok forrását, de a nő határozottan megrántja a páncélomat.

– Ne mozogj! – figyelmeztet.

Kék szikrák repkednek, apró füstgomolyag száll fel, majd a nő ellép tőlem, és a mag visszazáródik. Lenézek. A fény halványabb a megszokottnál, de már nem csapnak elő belőle áramlöketek néhány másodpercenként.

– Működik! – ámuldozok.

– Még egy ughrást kibíhr, mielőtt teljesen leáll. Talán – teszi hozzá. – Gyohrsan, indulj!

Éppen elsietne, de megtorpan. Kapkodva a zsebébe nyúl, és felém dob valamit. Elkapom.

– Amikohr találkozunk, nem számíthatsz ihrgalomra tőlem – mondja. – Mutasd meg nekem ezt. Különben biztosan megöllek.

Lepillantok a kezemben tartott érmére, amelybe vékony pengét véstek egy stilizált rózsa fölé. Kérdések sora árasztja el az agyamat. De kiáltások és lézertűz hangja fojtja belém a szót.

– Ez volt a második – mormolja, főleg saját magának – Nincs idő megfejteni a hahrmadikat. Kettőnek elégnek kell lennie.

– Ez nem túl megnyugtató! – kiáltok utána, de már futásnak eredt. Elengedi a füle mellett, amit mondtam, befordul a sarkon, és elvesztem szem elől.

Megkopogtatom a mellkasomon lévő magot. Egyetlen ugrás, mi? Akkor nincs mit tenni. Csak egy valaki van, aki segíthet nekem. Mégsem úszom meg azt az öntelt vigyort.

Nagyon nem szívesen kérek tőle szívességet. Megint. Még. Már magam sem tudom, melyik.

Felsóhajtok. – Pearl, készítsd elő – kérem lemondóan. Elsütöm az ágyút, és ismét megnyílik a portál. – Ideje felkeresni Ekkót.

IDŐBANDITA

Találkoztál valaha olyasvalakivel, aki annyira hasonlított rád, hogy ettől megutáltad, mert egy kicsit, csak egy egész kicsit, megláttad benne azokat az apró hibákat, amiket annyira utáltál magadban?

Nos, Ekkóval nem ez a helyzet.

A haja zavar.

– Azt mondtad, hogy a soha viszont nem látásra – mondja fel sem pillantva.

– Tudom – adok neki igazat.

– „Jó móka volt, de soha nem látsz többet, és hidd el, így jársz a legjobban” – folytatja, továbbra is háttal.

Összeszorított foggal mormogom: – Igen. Emlékszem.

– Négy másodperc telt el azóta.

Leteszi a furcsa kockát, amivel eddig babrált, és végre megfordul, összefonva karjait maga előtt. Együtt szereztük meg a szerkezetet, és meg kell mondjam, nem volt egyszerű móka.

– Számomra sokkal több idő volt – közlöm vele. Egek, milyen nyávogós lett a hangom. – Csak… szükségem volt egy helyre és időre, ahol biztosan megtalállak.

– Akkor ennyit a menő távozásodról – mondja, és bármit megtennék, hogy letöröljem az öntelt vigyort a képéről. – Ezúttal milyen bajba keveredtél?

– Ó, semmi komoly – legyintek, és lesétálok a lépcsőn, meg-megpiszkálva a parányi rejtekhelyet beborító kütyüket. – Szóval, khm, lehet, hogy volt egy kis összezördülésem egy végrehajtóval…

– Eddig semmi meglepő.

– És talán, hm, volt egy-két szerencsés lövése…

– Ahhoz ne nyúlj.

A kezem épp egy izolált időmezőben elhelyezett növényhez közelített. A szemem előtt zsugorodik virágból bimbóvá, majd újra kivirul, aztán elhervad, mindezt egyetlen idővonalban – a párhuzamos lehetőségek sorra összeomlanak, de nem jön létre anomália. Ekko időtörésnek nevezi a technológiát. Önkéntelenül is megrázom a fejem. Nem hittem volna, hogy a Pulzustűz technológia erre is képes… valószínűleg maguk a végrehajtók sem. Zseniális.

Utálom.

– Kipurcant a Pulzustűz-magom, szükségem lenne egy újra.

Az igazmondósdi bejött a végrehajtó hölgy esetében, ezért Ekkónál is bepróbálkozom vele. – Nincs véletlenül egy felesleges nálad?

Ekko felnevet. Elfintorodok. Nem rajtam nevet, épp elég időt töltöttem ezzel az alakkal, hogy felismerjem a különbséget, de így is idegesít.

– Rendben, értem. Akkor meg tudnád javítani az enyémet?

Odalép, és közel hajol a mellvértemhez.

– Ó, haver, ezt a roncsot? Ugye csak viccelsz? Közvetlen közelről beléd lőttek egy lézerrel, vagy mi?

– Elképzelhető.

Tátott szájjal bámul rám.

– Mindig védd a magot!

– Én az arcomat védem! – vágok vissza.

– De látom, azt sem túl ügyesen – vág vissza gúnyolódó hangon. Megböki a többszörösen eltört orromat, mire felszisszenek a fájdalomtól.

Összerándulok.

– Esetleg nem tudsz egy újat készíteni? – kérdezem egyre kétségbeesettebben… és Ekko máris rázza a fejét. – Miért nem? A páncélodat is hulladékból építetted!

– Igen, de az egyik „hulladék” történetesen a kristály volt, amit egy végrehajtótól csakliztam el. Pont, mint te.

Ezt nem hiszem el. Van, amire még Ekko sem képes.

Nincs remény.

Bénultan lerogyok egy székbe. – Az utolsó energiatartalékommal ugrottam ide – sóhajtok fel, és a kezembe temetem az arcomat. – Ha te sem tudod megjavítani, akkor… ennyi volt. Örökre… itt ragadok.

– Még csak az kéne! – kapja fel Ekko a maszkját az asztalról, ahova a kockát tette. – Ez a legnagyobb marhaság, amit valaha hallottam tőled. Nem maradhatsz itt, az én idővonalamban. Inkább segítek.

Képtelen vagyok ránézni.

– Milyen lehetőségem maradt? – kérdem lemondóan.

– Lopj el egy magot.

Idegesen csettintek a nyelvemmel.

– Már próbáltam. Nehezebb, mint gondolnád.

Hallom, ahogy a vackai között turkál. Egy kattanás jelzi, hogy a hátára csatolta az Időtörő készüléket.

– Csak találnunk kell neked egy igazi lúzert. Valakit, akit meglephetünk – magyarázza.

Odalép, és meglöki a vállam. Felnézek rá. Ott feszít a teljes felszerelésében, indulásra készen. Hogy segítsen nekem. Tudom, hogy milyen nehéz napja volt… teljesen kimerült lehet. Mégis rám villantja azt a buta vigyorát, amit úgy utálok: – Na gyere, te balfék.

Én is mosolyogni kezdek… és ekkor leesik a tantusz.

Ó. A fenébe! Ez az! Én leszek az a balfék!

– Úgy utállak – nyögöm ki, majd teljes erővel átölelem.

– Ácsi! Hé! Szakadj le rólam! – kiáltja.

Hiába küzd, szilárdan tartom. – Mióta vagyok itt?

– Úgy egy perce. Szóval túl hosszú ideje – húzza el a száját.

A kezével próbálja eltolni az arcomat, de megragadom a csuklóját. – Tekerj vissza az előttre, hogy megérkeztem.

Értetlenül pislog. – Miért…?

Már vigyorgok. – Add vissza az utolsó időugrásomat. És akkor tényleg örökre megszabadulsz tőlem, eltűnök az életedből, meg minden.

A szabad kezemmel meg akarom lapogatni a tarajjá zselézett haját, de most ő ragadja meg az én csuklómat.

– El a kezekkel a hajamtól – suttogja fenyegetően.

Visszahúzom a kezemet.

– Ekko. Légyszi. Egy utolsó szívességet. Csak még egy visszatekerés. Mint legutóbb.

Horkantva válaszol: – Legutóbb is a legutolsó alkalom volt. És pontosan tudod, hogy az Időtörés csak egy embert tud szállítani.

Nagy levegőt veszek.

– Tudom. És… valamikor… meg fogom hálálni neked. Az összes legutolsó alkalmat.

– Azt mondtad, hogy soha többé nem találkozunk – sóhajt fel.

Rákacsintok. – És ez négy másodpercig igaz is lesz.

Ekko az égre emeli tekintetét, és a háta mögé nyúl.

– Iszonyú fárasztó alak vagy – mondja, miközben aktiválja az Időtörést.

– Köszönöm, Ekko – mondom, majd mosolyogva hozzáteszem: – Jövök neked eggyel.

– Van az négy is már – javít ki, közel húzva magához, ahogy megrántja a zsinórt. A világ lelassul és kavarogni kezd körülöttünk, majd egyre gyorsabban visszateker.

Imádom ezt a fickót.

KÖRFORGÁS

Mintha dézsából öntenék az esőt. Odalent az utcákon a lámpák fénye próbál áttörni a vízfüggöny homályos sötétségén. A (még mindig törött) orromig is alig látok. Minden egyes porcikám fáj. Mennydörgés harsan, cseng a fülem utána. Pocsékul vagyok. De nem számít.

Olyan jól ismerem ezt a helyet és pillanatot, hogy csukott szemmel sem tévednék el.

Előttem egy szárnyas ajtó csapódik ki, és egy csapzott kölyök lép ki valamiféle boltból, a vállán hatalmas táska van átvetve, az arcát egy nehéz köpeny csuklyája takarja. Hátrapillant, értékes másodperceket vesztegetve ezzel, majd futásnak indul.

Mély levegőt veszek.

– Pearl, indítsd a számlálót.

A látóterem felső részén megjelenik egy számláló.

Egy. Kettő.

Egy nagydarab figura rohan ki az ajtón a fiú után. Kivont fegyveréből a jól ismert kék derengés árad, fehér páncélja még a gyenge fényben is szinte világít.

Tizenegy. Tizenkettő.

Már én is rohanok, rég nem látott, de ismerős helyeken vágom le az utat, miközben Pearl türelmesen búg a fülembe. Csak néhány pillanatom van megcsinálni, amit terveztem. Ha nem sikerül… megrázom a fejem. Nem hibázhatok.

Hamarosan elérek a célomhoz: egy hatalmas, tömbszerű sötét épülethez. Meglátom a tűzlépcsőt, a létra valamivel fölöttem ér véget. Nekifutásból ugorva is alig érem el, a karizmaim üvöltve tiltakoznak a terhelés ellen, de nagy nehezen felhúzom magam. Már csak tizenegy emeletnyi lépcső vár rám.

Ha ezt túlélem, szükségem lesz egy kiadós alvásra.

Harminckettő. Harminchárom.

Felérek a tetőre, és elbújok az épületbe vezető ajtó mögé. A fejemet lehajtva rohanok, és elfoglalom a helyemet azon a ponton, ahol ki fog nyílni az ajtó, majd a számlálóra pillantok.

Még körülbelül harminc másodpercem maradt.

És egyetlen esélyem.

Negyvenöt. Negyvenhat.

Kivágódik az ajtó, és a korábban látott fiú ront ki rajta. A végrehajtó szorosan a nyomában. Utánanyúl, hogy elkapja a karját. Dulakodás. Verekedés. Kitépi a fiú kezéből a táskát, ami a levegőbe emelkedik. Épp felém száll.

Elkapom, és belenyúlok a tárgyért, amiért jöttem.

Elsül az egyik lézerpisztoly.

Ötvenöt. Ötvenhat.

Két újabb lövés gyors egymásutánban. Csak az eső monoton zaját hallom. Aztán egy tompa puffanás, ahogy egy test a lenti utcára zuhan.

Nem lenne szabad hátranéznem… de megteszem.

A kölyök ott áll, egyik remegő kezében egy pisztollyal. Lassan az épület peremére sétál, és hátratolja a csuklyát, hogy jobban lássa lezuhant ellenfelét. Bozontos szőke haj omlik a vállára.

Micsoda lúzer. Egy igazi balfék.

Kezemben a táskával visszatérek a rejtekhelyemre. Valahol a távolban éjfélt üt egy toronyóra: tizenkét harangszó csendül.

Kinyitom a táskát, és kiemelem a töltényövre erősített Pulzustűz-magot és a szinkronizált ágyúkart. Olyan aprónak és egyszerűnek tűnnek ahhoz képest, amilyenné fejlesztettem őket azóta. Mégis ugyanazt jelentik számomra, mint amikor először kerültek a kezembe:

a szabadságot.

A mellkasomra csatolom a Pulzustűz-magot. Pearl számlálójára pillantok. A múltbéli énem mindjárt elfordul a peremtől. Elindul megkeresni a táskát. De nem találja. Pánikba esik, de végül megtalálja egy közeli tűzlépcsőn lógva, ahova lecsúszott a tetőről… legalábbis így hiszi.

A régi-új ágyún manuálisan kell megadnom a célállomást. Célzok és lövök. Egy kristálytiszta portál nyílik meg. Elmosolyodok.

Újra nyeregben.

Igen, most a saját magamtól ellopott időben fogok utazni. És ha nem juttatom vissza időben a táskát a megfelelő helyre… bele sem merek gondolni, hogy az milyen multiverzum-pusztító anomáliát eredményezne. Felpillantok, és látom, ahogy elindulok a búvóhelyem felé. Néhány másodperc múlva észreveszem, hogy a táska nincs ott… csak pár pillanatom maradt.

De egy időutazó számára pár pillanat is bőségesen elég. Legalábbis remélem.

ÉGISZ.

Nem vett észre. Egyelőre.

A lopakodás nem igazán az erősségem. Inkább előbb lövök, aztán… kérdezősködésre már nincs is szükség. De a Pulzustűz-magom jelenlegi állapotát elnézve, nos… a rendkívüli idők rendkívüli stratégiákat szülnek.

Csak úgy… álldogál. Leeresztett pajzzsal. A lándzsája a talajba szúrva vár. Rendíthetetlen. Elmélkedő. Uuuncsi.

Először egy roppant kellemetlen dimenzióban kötöttem ki (az ekkora szúnyogokat be kellene tiltani), de Pearl összeszedett annyi energiát a sérült magból, hogy ráakaszkodjunk egy közeli (legalábbis relatíve közeli) Pulzustűz-jelre. Jó hír nekem, de rossz hír a végrehajtónak, akitől mindjárt elveszem a Pulzustűz-magját.

Minek megjavítani valamit, ha ellopha… kölcsönkérheted valaki másét?

A sors fintora, hogy ismerem is ezt a végrehajtót. Pantheon. Valódi izomkolosszus. A morcos fajta: valami böki a csőrét, talán egy tragikus háttértörténet is befigyel, bla-bla-bla.

Jelenleg egy épület romjai között álldogál, amelyről nem tudom megállapítani, hogy mi lehetett korábban. Őszintén szólva maga a dimenzió sem tűnik ismerősnek… elég lepra helynek tűnik. Omladozó építmények. Pusztuló növényzet. Mechanikus és vegyi hadviselés nyomai mindenütt. Tök lehangoló.

Mögé ugrok, és egyből a tarkójának szegezem az ágyúkar csövét. – Ne mozdulj! – dörmögöm fenyegető hangon.

Megmerevedik. A szeme előtti kijelző csipogva életre kel, ahogy próbál rájönni, hogy ki lehetek.

– Ezreal – állapítja meg dörgő hangján.

– Hogy ityeg, Panti? – kérdezem vigyorogva, de eszembe jut, hogy kicsit fenyegetőbb hangon kéne beszélnem.

– Annyi ideig kutattam utánad, erre önként idesétálsz hozzám – mondja nyugodt, de mégis kissé feszült hangon, és a tarkója rángásából látom, hogy valószínűleg vicsorog dühében. Hiába vicceskedik, valószínűleg tisztában van azzal, hogy egy apró mozdulattal kitörölhetem a létezésből azt a szoborszerű képét.

– Figyu, Panti, tudom, hogy a múltkor egy kicsit elfajultak a dolgok – hajolok közelebb hozzá. – De az a helyzet, hogy most nincs időm rád és erre a koszfészekre…

– Miattad lett koszfészek – mondja olyan hangon, hogy a torkomra fagy a szó. Kijelentése érzelemmentes, tényszerű.

– Nem, nem hinném – válaszolom. Tudom, hogy csak az időt húzza. Tudom, hogy nem kellene reagálnom rá. Pont ugyanezt csináltam én is a legutóbbi végrehajtóval.

De nem tudom megállni.

– Emlékezni szoktam arra, amikor egész dimenziókat teszek tönkre.

– A hozzád hasonló felelőtlen renegátok tehetnek erről – néz végig Pantheon a romos tájon, és önkéntelenül is követem a tekintetét. – A nemtörődöm ugrások paradoxonokat teremtenek. A paradoxonok károsítják a téridő szövetét. Aztán… megérkeznek a Testőrök.

Végigfut a hátamon a hideg. Testőrök… itt…

Pantheon kiegyenesedik, én pedig követem a mozgását az ágyúval, ami hirtelen hangosabban kezd zúgni. Meg sem rezdül ettől. – Ez volt az otthonom. Idejöttek, és elpusztították.

Igen, szoktam kockáztatni. Néha nagyot kockáztatok. De sosem vagyok óvatlan. Ennek ellenére lehet, hogy tényleg okoztam egy-két paradoxont…

– Pantheon – szólítom meg, lejjebb eresztve az ágyút.

Nagy hiba volt.

Pantheon felém lendül, energiamező gerjed a pajzsa körül, és mire tüzet nyitok rá, már túl késő. A pajzs nekem csapódik, és érzem, hogy másodjára is eltörik az orrom. Minden elsötétül. Bal kezét kinyújtva magához hívja a lándzsáját. Épp időben térek annyira magamhoz, hogy egy ugrással elkerüljem a szúrást.

– A Krónikások előtt kell felelned a bűneidért! – bődül el.

Az ördögbe. Ennyit a nagy tervemről. A jelenlegi állapotomban nem akarok harcolni. Pantheon elhajítja a lándzsáját, én pedig a páncél teljesítményének határait feszegetve a lehető legmesszebb, egy domboldalra ugrok.

Felpörgetem az ágyút egy időugrásra, és az egész páncél beleremeg, ahogy Pearl megpróbál energiát kipréselni a sérült magból. – Az ugrás stabilitása erősen kérdéses, a biztonsági protokoll szerint…

Pantheon lándzsája felém közelít, alig tudok elhajolni előle. Egy hatalmas kőszoborba csapódik, és porrá zúzza.

– Pearl! Hagyjuk a protokollt! Csak csináld!

Meg sem várom a válaszát, és elsütöm az ágyúkart. Megkönnyebbülés önt el, ahogy áthaladok a portál küszöbén… de azonnal rám tör a fájdalom, amikor a dimenziók közti nyers éter lesújt rám. Felfelé zuhanok, egy ismeretlen sors felé…

VISSZAVÁGÁS

Sóhajtva térek magamhoz.

Mindenem fáj. Mintha kimostak és kicentrifugáztak volna.

Valaki gyengéden tartja a fejemet. Egy nő arca rajzolódik ki felettem. Egyébként szigorú és rideg tekintetét most aggodalom önti el.

– Hála az égnek – szólal meg. – Azt hittük, megölt az utolsó ughrás.

– Hol va… – próbálok felülni, de a mellkasomon lévő magból kicsapó elektromosság összerándítja az izmokat a bal oldalamon.

– Hrosszul állunk – mondja a nő. – Nincs sok időnk. A nyomunkban van. És a Testőhr-raj… – rázza meg a fejét. – Lucian és Pantheon előhrementek, Caitlyn pedig magaslati pontot kehres…

A fájdalmat legyőzve talpra kecmergek. A háromból két nevet jól ismertem, de nem örültem annak, hogy egy idegen szájából hallom őket közvetlenül azután, hogy magamhoz tértem egy ismeretlen térben és időben.

A nő is feláll, csitító gesztussal emeli fel két kezét.

– Mikor vagyok? – kérdezem a mellkasomat markolva. – Ki vagy te?

Ahogy alaposan megnézem őt, tovább nő a zavarom. Egyértelmű, hogy ő is végrehajtó. A kronokard az oldalán. A Pulzustűz-mag a páncélján… a formájából ítélve egy elegánsabb, jövőbeli modell. Az idétlen vállvért az egyenruha egyik oldalán. Olyan nevetséges. Jellemző a Krónikásokra.

Zavart kifejezés ül ki az arcára, ami ijedtségbe csap át. – Te nem a mi Ezhrealünk vagy – suttogja.

– Hölgyem, én senki Ezrealje nem vagyok, csak Ezreal Ezrealje.

Körbenézek. Egy fura előcsarnokban állunk. A falak fehér, élő fémből állnak, amit króm díszítések borítanak. Szabályos térközönként kék fényű lámpák lógnak a mennyezetről. Mintha egy Pulzustűz-páncél belsejében lennénk.

Az iszonyú felismeréstől összeszorul a torkom. Az lehetetlen. – Ez… ez…

– A Khrónikások ehrődje. De nem neked kellene itt lenned. Nem tudom, hogy melyik időből jöttél, de azonnal el kell tűnnöd, mielőtt megéhrkeznél. Máhrmint a másik éned – teszi hozzá, majd összeszűkül a tekintete. – Ajánlom, hogy megéhrkezz. Ha meghaltál, esküszöm, hogy megöllek.

– Nem tudom, hogy mi folyik itt és mikor – rázom meg a fejem, majd ráemelem az ágyút. – De most elkérném azt a Pulzustűz-magot – teszem hozzá a legfenyegetőbb hangon, ami kijön a torkomon az adott helyzetben.

Az ágyú ezt a pillanatot választja, hogy szikrázni kezdjen. – A fegyverrendszerek 10%-os töltésen – szólal meg Pearl a fülemben, a szokásosnál jóval hangosabban.

Az arckifejezéséből ítélve a nő is hallotta.

– Ó. Akkohr a múltból jöttél.

A nő masszírozni kezdi az orrnyergét, mint aki egy fejfájást próbál elűzni. – Máhr el is felejtettem, hogy milyen kibíhrhatatlan voltál.

Cuki fintort vágok. – Nem is vagyok elviselhetetlen. Inkább ellenállhatatlan.

Hirtelen megmerevedik. Összeszűkül a tekintete, és öles léptekkel felém indul. Hátralépek, de máris ott van előttem, és mellbe bök a kinyújtott mutatóujjával.

– Hát ezéhrt mondtad el azt a töhrténetet tegnap este – mér végig haragosan. – Ahrról, hogyan mentettelek máhr meg kétszehr is. És hogyan mentelek meg még egyszehr, mielőtt véget éhr ez az egész.

– Őszintén fogalmam sincs, hogy miről…

Láthatóan nem érdekli, hogy mit mondok. Megragadja a mellvértemet, és benyúl a gallérom alá. Halkan felnyögök. Aktiválhatott valamilyen mechanizmust, mert a mellkasomon lévő mag körbefordul és kinyílik, felfedve a belsejét.

Oké. Biztosan nem először csinálja.

Mielőtt tiltakozhatnék, diagnosztikai eszközök és mikroszerszámok bújnak elő a kesztyűjéből, és munkához lát.

– Most… megjavítod? – kérdezem hitetlenkedve.

– Nagy butaságot csináltál. Egek... Mi töhrtént ezzel? Belekötöttél Lucianbe? Pehrsze, hogy belekötöttél Lucianbe. Csoda, hogy nem ölt meg. Mindig is jobb céllövő volt nálad – motyogja félhangosan, rám sem pillantva az elmélyült munka közben. Mozdulatlanul állok… még én is tudom, hogy nem szabad ficánkolni, ha egy nyitott időhajlító mag van rajtad.

Zaj hallatszik a folyosó végéből, majd felhangzik a lézerek semmivel össze nem téveszthető hangja. A nyakamat nyújtogatva próbálom azonosítani a hangok forrását, de a nő határozottan megrántja a páncélomat.

– Ne mozogj! – figyelmeztet.

Kék szikrák repkednek, apró füstgomolyag száll fel, majd a nő ellép tőlem, és a mag visszazáródik. Lenézek. A fény halványabb a megszokottnál, de már nem csapnak elő belőle áramlöketek néhány másodpercenként.

– Működik! – ámuldozok.

– Még egy ughrást kibíhr, mielőtt teljesen leáll. Talán – teszi hozzá. – Gyohrsan, indulj!

Éppen elsietne, de megtorpan. Kapkodva a zsebébe nyúl, és felém dob valamit. Elkapom.

– Amikohr találkozunk, nem számíthatsz ihrgalomra tőlem – mondja. – Mutasd meg nekem ezt. Különben biztosan megöllek.

Lepillantok a kezemben tartott érmére, amelybe vékony pengét véstek egy stilizált rózsa fölé. Kérdések sora árasztja el az agyamat. De kiáltások és lézertűz hangja fojtja belém a szót.

– Ez volt a második – mormolja, főleg saját magának – Nincs idő megfejteni a hahrmadikat. Kettőnek elégnek kell lennie.

– Ez nem túl megnyugtató! – kiáltok utána, de már futásnak eredt. Elengedi a füle mellett, amit mondtam, befordul a sarkon, és elvesztem szem elől.

Megkopogtatom a mellkasomon lévő magot. Egyetlen ugrás, mi? Akkor nincs mit tenni. Csak egy valaki van, aki segíthet nekem. Mégsem úszom meg azt az öntelt vigyort.

Nagyon nem szívesen kérek tőle szívességet. Megint. Még. Már magam sem tudom, melyik.

Felsóhajtok. – Pearl, készítsd elő – kérem lemondóan. Elsütöm az ágyút, és ismét megnyílik a portál. – Ideje felkeresni Ekkót.

IDŐBANDITA

Találkoztál valaha olyasvalakivel, aki annyira hasonlított rád, hogy ettől megutáltad, mert egy kicsit, csak egy egész kicsit, megláttad benne azokat az apró hibákat, amiket annyira utáltál magadban?

Nos, Ekkóval nem ez a helyzet.

A haja zavar.

– Azt mondtad, hogy a soha viszont nem látásra – mondja fel sem pillantva.

– Tudom – adok neki igazat.

– „Jó móka volt, de soha nem látsz többet, és hidd el, így jársz a legjobban” – folytatja, továbbra is háttal.

Összeszorított foggal mormogom: – Igen. Emlékszem.

– Négy másodperc telt el azóta.

Leteszi a furcsa kockát, amivel eddig babrált, és végre megfordul, összefonva karjait maga előtt. Együtt szereztük meg a szerkezetet, és meg kell mondjam, nem volt egyszerű móka.

– Számomra sokkal több idő volt – közlöm vele. Egek, milyen nyávogós lett a hangom. – Csak… szükségem volt egy helyre és időre, ahol biztosan megtalállak.

– Akkor ennyit a menő távozásodról – mondja, és bármit megtennék, hogy letöröljem az öntelt vigyort a képéről. – Ezúttal milyen bajba keveredtél?

– Ó, semmi komoly – legyintek, és lesétálok a lépcsőn, meg-megpiszkálva a parányi rejtekhelyet beborító kütyüket. – Szóval, khm, lehet, hogy volt egy kis összezördülésem egy végrehajtóval…

– Eddig semmi meglepő.

– És talán, hm, volt egy-két szerencsés lövése…

– Ahhoz ne nyúlj.

A kezem épp egy izolált időmezőben elhelyezett növényhez közelített. A szemem előtt zsugorodik virágból bimbóvá, majd újra kivirul, aztán elhervad, mindezt egyetlen idővonalban – a párhuzamos lehetőségek sorra összeomlanak, de nem jön létre anomália. Ekko időtörésnek nevezi a technológiát. Önkéntelenül is megrázom a fejem. Nem hittem volna, hogy a Pulzustűz technológia erre is képes… valószínűleg maguk a végrehajtók sem. Zseniális.

Utálom.

– Kipurcant a Pulzustűz-magom, szükségem lenne egy újra.

Az igazmondósdi bejött a végrehajtó hölgy esetében, ezért Ekkónál is bepróbálkozom vele. – Nincs véletlenül egy felesleges nálad?

Ekko felnevet. Elfintorodok. Nem rajtam nevet, épp elég időt töltöttem ezzel az alakkal, hogy felismerjem a különbséget, de így is idegesít.

– Rendben, értem. Akkor meg tudnád javítani az enyémet?

Odalép, és közel hajol a mellvértemhez.

– Ó, haver, ezt a roncsot? Ugye csak viccelsz? Közvetlen közelről beléd lőttek egy lézerrel, vagy mi?

– Elképzelhető.

Tátott szájjal bámul rám.

– Mindig védd a magot!

– Én az arcomat védem! – vágok vissza.

– De látom, azt sem túl ügyesen – vág vissza gúnyolódó hangon. Megböki a többszörösen eltört orromat, mire felszisszenek a fájdalomtól.

Összerándulok.

– Esetleg nem tudsz egy újat készíteni? – kérdezem egyre kétségbeesettebben… és Ekko máris rázza a fejét. – Miért nem? A páncélodat is hulladékból építetted!

– Igen, de az egyik „hulladék” történetesen a kristály volt, amit egy végrehajtótól csakliztam el. Pont, mint te.

Ezt nem hiszem el. Van, amire még Ekko sem képes.

Nincs remény.

Bénultan lerogyok egy székbe. – Az utolsó energiatartalékommal ugrottam ide – sóhajtok fel, és a kezembe temetem az arcomat. – Ha te sem tudod megjavítani, akkor… ennyi volt. Örökre… itt ragadok.

– Még csak az kéne! – kapja fel Ekko a maszkját az asztalról, ahova a kockát tette. – Ez a legnagyobb marhaság, amit valaha hallottam tőled. Nem maradhatsz itt, az én idővonalamban. Inkább segítek.

Képtelen vagyok ránézni.

– Milyen lehetőségem maradt? – kérdem lemondóan.

– Lopj el egy magot.

Idegesen csettintek a nyelvemmel.

– Már próbáltam. Nehezebb, mint gondolnád.

Hallom, ahogy a vackai között turkál. Egy kattanás jelzi, hogy a hátára csatolta az Időtörő készüléket.

– Csak találnunk kell neked egy igazi lúzert. Valakit, akit meglephetünk – magyarázza.

Odalép, és meglöki a vállam. Felnézek rá. Ott feszít a teljes felszerelésében, indulásra készen. Hogy segítsen nekem. Tudom, hogy milyen nehéz napja volt… teljesen kimerült lehet. Mégis rám villantja azt a buta vigyorát, amit úgy utálok: – Na gyere, te balfék.

Én is mosolyogni kezdek… és ekkor leesik a tantusz.

Ó. A fenébe! Ez az! Én leszek az a balfék!

– Úgy utállak – nyögöm ki, majd teljes erővel átölelem.

– Ácsi! Hé! Szakadj le rólam! – kiáltja.

Hiába küzd, szilárdan tartom. – Mióta vagyok itt?

– Úgy egy perce. Szóval túl hosszú ideje – húzza el a száját.

A kezével próbálja eltolni az arcomat, de megragadom a csuklóját. – Tekerj vissza az előttre, hogy megérkeztem.

Értetlenül pislog. – Miért…?

Már vigyorgok. – Add vissza az utolsó időugrásomat. És akkor tényleg örökre megszabadulsz tőlem, eltűnök az életedből, meg minden.

A szabad kezemmel meg akarom lapogatni a tarajjá zselézett haját, de most ő ragadja meg az én csuklómat.

– El a kezekkel a hajamtól – suttogja fenyegetően.

Visszahúzom a kezemet.

– Ekko. Légyszi. Egy utolsó szívességet. Csak még egy visszatekerés. Mint legutóbb.

Horkantva válaszol: – Legutóbb is a legutolsó alkalom volt. És pontosan tudod, hogy az Időtörés csak egy embert tud szállítani.

Nagy levegőt veszek.

– Tudom. És… valamikor… meg fogom hálálni neked. Az összes legutolsó alkalmat.

– Azt mondtad, hogy soha többé nem találkozunk – sóhajt fel.

Rákacsintok. – És ez négy másodpercig igaz is lesz.

Ekko az égre emeli tekintetét, és a háta mögé nyúl.

– Iszonyú fárasztó alak vagy – mondja, miközben aktiválja az Időtörést.

– Köszönöm, Ekko – mondom, majd mosolyogva hozzáteszem: – Jövök neked eggyel.

– Van az négy is már – javít ki, közel húzva magához, ahogy megrántja a zsinórt. A világ lelassul és kavarogni kezd körülöttünk, majd egyre gyorsabban visszateker.

Imádom ezt a fickót.