A feltörő sötétség

Isten vagyok?

Már nem tudja. Talán egyszer, régen, amikor a napkorong még aranyosan ragyogott a Tízezer Oszlop Palotájának tetején. Emlékszik, ahogy egy fonnyadt testet visz a karjában, majd mindkettőjüket az égbe emeli a nap ragyogása. Minden fájdalom és kín eltűnt, ahogy a fényben újjászületett. Ha ez az emlék a sajátja, akkor lehet, hogy egykor halandó volt? Úgy gondolja, de nem emlékszik rá. A gondolatatai olyanok, mint egy bögölyfelhő, megnyúlt koponyájában ezernyi szilánkokra hasadt emlék zümmög dühösen.

Mi valódi? Mi vagyok most?

Ez a hely, ez a barlang a homok alatt. Ez valódi? Azt hiszi, de már nem bízik az érzékeiben. Ameddig vissza tud emlékezni, csak a sötétséget ismerte: az utálatos, végtelen sötétséget, amely úgy borult rá, mint a halotti lepel. De aztán a sötétség kettétört, és ő visszazuhant a fénybe. Emlékszik, ahogy átverekedte magát a homokon, amikor a föld beszakadt és emelkedett, az élő szikla morzsolódott, ahogy valami régóta eltemetett, majdnem elfeledett dolog újra a felszínre tört.

A homok alól hatalmas, égbe nyúló szobrok emelkedtek ki, amelyek rettenetes látványt nyújtottak. Démoni arcú, felfegyverzett harcosok magasodtak fölé, egy rég halott kultúra ősi istenei. Harcias fantomok bukkantak elő a homokból, és ő menekült a haragjuk elől, futott a feléledő városból, amikor felragyogott a fény, és a holdak a csillagokkal karöltve bejárták a feje fölött az eget. Emlékszik, ahogy a homokban botorkált, és elméjében a vér és az árulás, egy szempillantás alatt földig rombolt, gigászi paloták és arany templomok képe izzott. Évszázadok munkája vált semmivé egyetlen ember hiúsága és büszkesége miatt. Vajon ő volt a hibás? Nem tudja, de attól fél, hogy talán igen.

A húsát egykor megújító fény most fájdalmat okoz. Megaszalta, és kiégette a lelkét, miközben elveszve, magányosan vándorolt a sivatagban, gyötrődve a gyűlölettől, amelyről azt sem tudta, honnan ered. Megmenekült a megbocsátást nem ismerő fényből, de hiába gubbasztott könnyezve ebben a nedves barlangban, a Suttogó itt is rátalált. A falra vetülő árnyak kavarognak körülötte, folyamatosan mormognak, összeesküvést szőnek, hogy táplálják a keserűségét. A halántékához szorítja gonosz, ébenfekete körmökben végződő, hosszú, görbe kezét, de állandó társát nem tudja elhallgattatni a sötétben. Sosem tudta.

A Suttogó szégyenről és bűntudatról mesél neki. Beszél arról a több ezer szerencsétlenről, akik miatta haltak meg, akik sosem kaptak esélyt az életre az ő hibája miatt. A lelkének egy része úgy gondolja, hogy ezek mézesmázos kitalációk csupán, elferdített történetek, amelyeket elég sokszor hallott ahhoz, hogy már ne tudja elválasztani az igazat a hazugságoktól. A Suttogó eszébe juttatja azt, amikor elzárták előle a fényt, megmutatja neki az árulója sakálarcát, amint az felülről néz le rá, és mélységes sötétségre ítéli az idők végezetéig. Hályogos szemébe könnyek gyűlnek, dühösen törli le őket. A Suttogó az elméjébe vezető összes titkos ösvényt ismeri, kifordít mindent, amit egykor biztosnak hitt, minden erényt, amely miatt istenként tisztelték egész... Shurimában!

Ez a név jelentéssel bír, de a képe homályos, mint egy csillámló délibáb, és nem tud szabadulni az elme börtönéből, ahol az őrület láncai tartják fogva. Egykor oly tisztán látó és éles szemét elhomályosították a végtelen sötétségben töltött évek. A bőre kemény volt, mint a bronzpáncél, de mostanra fakó és repedezett lett, és számos sebéből úgy hullik a por, ahogy egy hóhér homokórájában pereg a homok. Talán haldoklik. Elképzelhetőnek tartja, de nem igazán esik kétségbe a gondolattól. Hosszú életet élt, és elég sokat szenvedett ahhoz, hogy ne féljen az elmúlástól.

Az jobban bántja, hogy nem lehet biztos benne, képes-e meghalni egyáltalán. Az előtte fekvő fegyverre néz: sarlós pengéjű fejsze, nyél nélkül. Icathia egyik harcos királyáé volt, de eszébe jut egy emlékfoszlány arról, ahogy eltört a nyele, amikor ő legyőzte a tulajdonos hadseregét. Emlékszik rá, hogy megjavította, de arra nem, hogy miért. Talán most felvághatná vele a csontos torkát, hogy lássa, mi történik. Vér vagy por folyna belőle? Nem, nem fog itt meghalni. Még nem. A Suttogó azt mondja, a végzet szán neki még egy szerepet. Még vért kell ontania, még ki kell elégítenie a bosszúszomját. A sakálarc, aki sötétségre ítélte őt, megjelenik az elméjében, és valahányszor meglátja, a szívébe vésett gyűlölet forrva a felszínre tör.

Felnéz a barlang falaira, ahogy az árnyak oszlanak, és előbukkannak a halandók primitív festményei. Az ősi, homályos, szinte már alig kivehető képek teljes dicsőségében mutatják be a sivatagi várost. Hideg, tiszta folyók vize zubog a pillérekkel alátámasztott csatornákban, és a nap életadó sugarai csodálatos zöld növényzetet hívnak életre a termékennyé tett tájon. Látja a királyt a sólyomfejű sisakban egy magasba nyúló palota tetején, és az oldalán a sötét köpenybe burkolózó alakot. Alattuk két óriás háborús páncélzatban, az egyik esetlen, krokodilszerű szörnyeteg, sarlós pengéjű fejszével a kezében, a másik egy sakálfejű harcos-tudós. A hüllő alakjában felismeri felemelkedett megtestesülésének halandók által tisztelt képmását. A tekintetét a másik harcos felé fordítja. Az idő már majdnem letörölte a homályos kép fölötti ferde feliratot, de még épp olvasható annyira, hogy kibetűzze árulója nevét.

– Nasus... – mondja. – Testvérem...

És amint kínjainak forrása nevet kap, úgy tárul fel a saját személyisége, ahogy a nap bújik elő egy viharfelhő mögül.

– Renekton vagyok – sziszegi görbe fogai között. – A Sivatag Mészárosa.

Felemeli sarlós pengéjét, és kihúzza magát. Az idők pora lehull fegyveres alakjáról. A régi sebek begyógyulnak, a repedezett bőr megújul, és jádezöld krokodilbőre visszanyeri a színét, ahogy Renekton célt talál magának. Egykor a fény gyógyította meg, de ma a sötétség a szövetségese. Szörnyűségesen hatalmas teste erővel telik meg, csak úgy duzzadnak az izmai, és a szeme vörösen izzik a Nasus iránti gyűlölettől. Megint hallja a Suttogót, de már nem törődik vele. Ökölbe szorítja a kezét, és a penge hegyét a sakálfejű harcos képéhez érinti.

– Egyedül hagytál a sötétségben, testvérem – szól. Ezért az árulásért pusztulnod kell.