Víz

Sivir úgy érezte, mintha a torkát üvegszilánkok ezrei borítanák. Felrepedezett ajka égett a fájdalomtól. Képtelen volt fókuszálni a tekintetét. Bőségesen elég időt adtam nekik az indulásra.

Óvatosan kihajolt a szikladarab mögül. A karaván még mindig a forrásnál időzött. Úgy tűnt, még maradnak egy ideig.

Miért pont kthaonoknak kellett lenniük? A rengeteg, halálára szomjazó törzs közül messze a kthaonok voltak a legkitartóbbak. Sivir újra végigmérte a törzs tagjait.

Bármiféle apró jellel megelégedett volna, amely azt sugallja, hogy a karaván hamarosan kikecmereg az öreg folyómederből, és folytatja útját. Átmozgatta a vállát. Vajon képesek lennének a fáradt izmai szembeszállni egy féltucatnyi emberrel? Ha életben akar maradni, meglepetésszerűen kell lecsapnia rájuk.

Az a beképzelt noxusi jól elbánt velem…

Sivir megrázta a fejét, hogy elkergesse a gondolatot. Most nem ért rá ezzel foglalkozni. Egyre szétszórtabb vagyok a kiszáradástól. Miért nem hoztam több vizet?

A város csordultig tele volt vele. A szobrokból hatalmas folyamok zúdultak alá egy Felemelkedett parancsára. Begyógyította a sebeimet, megmentette az életemet. Aztán visszatért a templomok újjáépítéséhez, és furcsa szavakat kezdett mormolni egy ősi nyelven, amelyet Sivir aligha érthetett. Magában beszélt egy kihalt, homokkal borított városban. El kellett tűnnöm onnan, még mielőtt a mágus úgy határozna, hogy mégis visszasüllyeszti az egészet a porréteg alá – vagy úgy, hogy tartozom neki.

A következő nyeléssel az égő fájdalom egy újabb hulláma söpört végig Sivir torkán. Ismét a forrásra pillantott. Egy zavaros, barna vízpocsolya volt csupán a karaván közepén.

Több mint egy napot adtam nekik, érvelt magában. Vagy én halok meg, vagy ők. A tét néhány csepp ivóvíz, vagy pár karát arany. Ez a sivatag törvénye.

Felemelte pengéjét, és az első őr felé iramodott. Vajon képes lesz odaérni, mielőtt az megfordul? Számolta magában a távolságot. Tizennégy lépés. Tizenkettő. Tíz. Nem hagyhatom, hogy akár egy hang is elhagyja a torkát. Két lépés. Ugrásra lendült. Pengéjét teljes hosszában az őr nyakába vágta, egészen a válláig.

Patakokban tört elő belőle a vér, ahogy Sivir leterítette. A lendület egyenesen a sziklák mögé repítette őket, amelyeken korábban az őr állt. Sivir megragadta a férfi karját. Ő minden erejével küzdött az életben maradásért, habár már jóformán halott volt. Utolsó lélegzetvételével jókora adag vért köhögött fel, amellyel teljesen beterítette Sivirt. Nem kellett volna meghalnia.

Sivir újra felidézte Cassiopeia pengéjét. Az a noxusi liba hátba szúrt. Meghaltam. Ennek jelentenie kell valamit.

Valami felmorajlott a távolban. Lovak? Egy leomló homokfal? Nem volt idő elgondolkozni rajta. Sivir továbbkúszott a sziklák között. A karaván többi tagjának perceken belül fel fog tűnni az őr hiánya. A következő célpont magasan a hegyháton járőrözött. El kellett találnia, még mielőtt távolabb masírozna a szikla szélétől. Csak egyetlen dobásom van. Elhajította a pengét.

Az eltalálta, és kettéhasította a második őrt. A fegyver továbbrepült, majd amikor elérte ívének csúcspontját, kissé lelassult, és végül visszafordult. Ahogy ismét Sivir felé repült, útközben a harmadik férfi torkát is elmetszette. Egy újabb dobásra már nem volt idő. A penge lassan ívének végéhez ért, és a vízfelszín közepe felé szállt. Csak időben oda kellett érnie. Egy régi jó manőver mellett döntött. Elkapja a fegyvert, és egyetlen fürge szaltóval megöli az utolsó három férfit.

Ám a lába futás közben egyre jobban elnehezedett, és már-már lehetetlennek tűnt elég levegőt szívnia sajgó tüdejébe. Harminc lépés. Oda kellett érnie, mielőtt a második őr teste földet ér. Húsz lépés. Lábaiban görcsbe rándultak az izmok, és nem engedelmeskedtek neki. Tizenöt lépés. Érezte, hogy a lába megcsúszik, és ő megbotlik. Nem. Még nem.

A következő pillanatban – hamarabb, mint várta – a második férfi teste a zuhanás végéhez érve a sziklának csapódott. A csattanást lehetetlen volt nem meghallani.

Ez az egy hiba bőven elég volt. A kthaonok törzse sivatagi nép volt. Mielőtt következő lépésének végére ért volna, a még talpon lévő őrök kezében már készenlétben álltak a kivont fegyverek.

A pengéje a vízbe csapódott – éppen a férfiak és közte. Öt lépésre tőlük. Tíz lépésre tőle.

Még sikerülhet. Sivir reflexei teljes erővel továbblendítették volna őt. Lábai ehelyett hirtelen megálltak, ő pedig majdnem előrebukott.

Nem hoztam elég ivóvizet. Túl sokáig vártam a támadással. Rosszul mértem fel a távolságot. Én nem követek el ilyen hibákat. Most miért? A kérdésre Sivir elméjének egy másik része válaszolt. Felelevenítette a pillanatot, amikor Cassiopeia tőre átszúrta a hátát. Magát a pengét nem érezte. Csupán azt, hogy valami láthatatlan súly hirtelen lehúzza őt, ellopja előle a levegőt, összeroppantja a tüdejét.

– Három harcosotokat megöltem, mielőtt meghallottatok volna – köhögte Sivir.

– De már nincs fegyvered – felelte a legnagyobb kthaon férfi.

– Csak mert nem akartam a véretekkel beszennyezni a vizet – hazudta.

A három férfi egymásra pillantott. Felismertek.

– Egy évvel ezelőtt megöltem a törzsfőnökötöket és két tucat kiváló harcosotokat egy zsák silány aranyért. Igen olcsón adták az életüket. – Állta a férfiak tekintetét. Lassan közeledtek hozzá a víz felől.

– Egyetlen éjszaka alatt eljátszottam.

– Bosszút állunk értük és a pimaszságodért – válaszolta a nagydarab férfi.

– Nem kellett volna megölnöm őket – mondta a lány –, legalábbis nem azért az aranyért. Ne akarjátok, hogy veletek is végezzek pár korty víz miatt.

A kthaonok vezetője idegesen cserélt fogást a fegyverén.

– Higgyétek el, odaérek a pengémhez, még mielőtt mozdulni tudnátok – magyarázta Sivir.

– Akkor hát becsülettel halunk meg – hozta meg döntését a nagydarab férfi, habár a társai arcán bizonytalanság tükröződött.

– Nem volt szükségem erre a pengére, hogy megöljem a húsz harcosotokat, akiket most meg akartok bosszulni.

A három férfi tétovázott.

Sivir a víz felé araszolt.

– Visszatérünk a törzsünk többi tagjával, és bosszút állunk!

– Sokan próbálták már – felelte a lány. – De nem jártak sikerrel. Sivir a teljes kiszáradás szélén a szájpadlásához nyomta megduzzadt nyelvét.

Minden porcikája le akart térdelni a tócsához, és belekortyolni az enyhülést hozó, hűs vízbe. Meg kell várnom, amíg elérik a távolabbi dűnéket. A férfiak nyeregbe ültek, és elvágtattak.

Ekkor újra felcsendült az a furcsa, morajló hang. Most tisztább volt, és egyre hangosabb. Ez nem lovak vagy homok keltette zaj volt. Sivir a hang forrása felé fordult, és végignézte, ahogy egy méteres, tengerkék vízfal zúdul le az ősi folyómederben. A víz a városból.

Sivir érezte a hideg, nedves léghullámot, amelyet a vízár hozott magával. A víztömeg váratlan csókként zúdult rá.

Az első hullám kis híján kicsavarta a térdét. A nekicsapódó víz csípősen hideg volt, de ahogy lassan körülölelte lábait és csípőjét, enyhítően hűssé vált. Sivir a vízben feküdt, hagyta, hogy ellepjék a hullámok. Érezte, ahogy a víz kimossa belőle a sivatag kínzó homokszemcséit, és élvezte, ahogy hosszú haja súlytalanul és szabadon úszik a vízben.

Halott voltam. Tenni fogok róla, hogy ez jelentsen valamit.