Visszhangok a kőben

Taliyah épp a homokvihar elől menekült, amikor felfigyelt a vízre. Eleinte csak egy alig érezhető, hűvös nyirkosságot érzett, amikor kiemelte a köveket mélyen a homok alól. Ahogy azonban közeledett az ősi Shurimához, minden újabb kőről úgy csordogált a víz, mintha csak könnyeztek volna. Taliyah tudta, hogy a sziklák rengeteget tudnának neki mesélni, de most, ahogy átsuhant a sivatagon, nem volt ideje meghallgatni őket, így nem tudhatta, hogy a boldogság vagy a bánat könnyeit hullajtják-e.

Amikor beért a birodalom szívében álló, hatalmas Napkorong árnyékába, a kőről, amelyen lovagolt, már apró patakokként ömlött a víz a föld alatti víztározókból. Amikor végre a kapukhoz ért, Taliyah meghallotta a kövezet mentén zubogó víz fülsiketítő robaját. A Hajnal Oázisa, az Élet Forrása morajlott a homok alatt.

Legalábbis eddig így volt.

Körbenézett.

Úgy tűnt, hogy a szülőföldje minden sarkából képviseltette magát valaki a táborban, de ahogy végignézett rajtuk, Taliyah egy ismerős arcot sem látott. Az emberek vitatkoztak valamin. Nem tudtak dűlőre jutni abban a kérdésben, hogy az átmeneti táborukban maradjanak, vagy a városon belül keressenek menedéket. Némelyikük attól félt, hogy ahogy felemelkedett, úgy ismét porba is hullhat a város, magával temetve mindenkit, aki ott tartózkodik. Mások a kint tomboló vihar természetfeletti villámainak láttán úgy gondolták, hogy a falakon belül nagyobb esélyük van a túlélésre, még ha egykor a homok áldozatául is esett itt minden. Kapkodva pakolták össze a holmijukat, egy-egy aggódó pillantást vetve az égre. Taliyah éppen megnyerte a vihar elleni versenyt, ám tudta, hogy a dühöngő homokvihar rövidesen eléri a kaput.

Egy nő odakiáltott Taliyah-nak, bár hangja szinte teljesen beleveszett az oázis háborgó vizének és a közeledő viharnak a zajába:
– Ideje választanunk. Te bemész, vagy továbbállsz, kislány?

Taliyah szembefordult a nővel. Shurimai volt ugyan, de számára ismeretlen.

– A családomat keresem. – Taliyah a zubbonyára mutatott. – Szövőmesterek.

– Sólyom-atyánk mindenki számára védelmet ígért a falakon belül – mondta a nő.

– Sólyom-atyánk?

A nő Taliyah zavart arcát látva elmosolyodott, és megfogta a lány kezét. – Azir Felemelkedett, és visszatért közénk. A Hajnal Oázisa ismét megtelt vízzel. Shurima új napra ébredt.

Taliyah végignézett az embereken. Igaz volt hát. Nem akartak a hatalmas főváros szívébe költözni, de az arcukra inkább a túlvilági vihar, és nem a város vagy az újonnan visszatért császáruk miatt ült ki a félelem.

– Ma reggel járt itt néhány szövőmester – folytatta a nő. – Úgy döntöttek, hogy bent várják meg, amíg elvonul a vihar. – A hatalmas csődületre mutatott, amely az új életre kelt Shurima szíve felé nyomult. – Sietnünk kell. Nemsoká bezárják a kapukat.

Taliyah azon kapta magát, hogy a nő karjának szorításában a főváros egyik kapuja felé sodródik az idegenek sokaságával, akik az utolsó pillanatban úgy döntöttek, hogy egyedül inkább mégsem dacolnak a homokviharral. Néhány kisebb csapat az örvénylő szörnyetegek köré gyűlt, hogy szembeszálljon a viharral, ahogy megannyi shurimai karaván tette nemzedékeken át. A távolban furcsa, fenyegető villámcsapások ropogtak a forgószélben. Az ősi shurimai hagyományok nem biztos, hogy túlélik ezt a vihart.

A tömeg átlökte Taliyah-t és a nőt az aranyküszöbön, amely elválasztotta Shurimát a sivatagtól. A nehéz kapu egy zengő csattanással bezárult mögöttük. Az ősi Shurima roppant terjedelmű, dicső birodalma terült el előttük. A tömeg nem tudta, merre induljon, és a vastag, védelmező falak árnyékában toporgott. Mintha az az érzésük lett volna, hogy az üres utcák valaki más tulajdonába tartoztak.

– Biztosan megtalálod a népedet a városban. A legtöbben a kapuk közelében maradtak. Nem sokan merészkednek beljebb. Remélem, megtalálod, amit keresel. – A nő elengedte Taliyah kezét, és rámosolygott. – Hűs vizet és árnyékot, húgom.

– Hűs vizet és árnyékot. – Taliyah hangját elnyomta a zaj, ahogy a nő eltűnt a nyüzsgő tömegben.

A város, amelyet évezredeken át némaság borított, most pezsgett az élettől. Shurima legújabb polgárait aranyban és karmazsinban játszó sivatagi köpenyt viselő, néma, sisakos őrök figyelték. Habár látszólag nem volt oka aggodalomra, Taliyah mégis úgy érezte, hogy valami nincs rendben ezzel a hellyel.

A hatalmas fal felé nyúlt, hogy megtámaszkodjon. Hirtelen levegőért kapott. A fal lüktetett a tenyere alatt. Fájdalom. Borzalmas, bénító fájdalom söpört végig rajta. Emberek tízezreinek hangját hallotta a sziklába vésve. A rettegés és a kín sikolyai csengtek a fülében, a shurimaiak utolsó jajveszékelése, mielőtt semmivé foszlottak, és szellemeik a kőbe égtek. Taliyah elrántotta a kezét a kőfaltól, és megingott. Korábban is érezte már lüktetni a köveket, rég elfeledett emlékképektől vibrálni a sziklákat, de ilyen erősen még soha. A felismerés, hogy mi történt egykor azon a helyen, teljesen letaglózta. Halálra vált arccal nézett körbe. Egészen más színben látta maga előtt a várost. Hirtelen elöntötte az undor. Ez a város nem újjászületett. Csak egy üres sírkamra volt, amely kiemelkedett a homok alól. Amikor Azir legutóbb ígéreteket tett Shurima népének, az életükkel kellett fizetniük érte.

– Meg kell találnom a családomat – suttogta.