Eduard Santangelo tanulmánynaplója a vastayákról

Az észak-ioniai félszerzetekről szóló megfigyeléseket, elméleteket és elmélkedéseket magában foglaló napló.
A nagyra becsült
EDUARD SANTANGELO
úriember, felfedező és krónikás tollából.

Akkor hallottam először a vastayaként ismert félszerzetekről, amikor kikötöttünk Ionia termékeny partjainál. Azt reméltem, hogy itt megtalálom egy kifejezetten Piltoverben fellelhető, levertség néven ismert betegség gyógyírját, amelynek tünetei közé tartozott a mindennapi élet apró-cseprő dolgai iránti enyhe unalom a megbízhatóan fénylő Fejlődés városában. Itt élek ugyanis viszonylag jó nevű szerzőként.

Ionia puha és varázslatos kebelén (amelyet a nem ezen terjedelmes partok mentén született térképészek nagy általánosságban még fel sem fedeztek) felkerekedtem, hogy megkeressek valamit, ami a lehető legtávolabb áll a szakterületemtől. Valamit, ami csodálatos, varázslatos, gyönyörű és egyszerre hátborzongató is.

Amint rátaláltam a vastayákra, már tudtam, hogy őket kerestem.

Az első vastayával az éjszaka közepén találkoztam, amint épp feltúrta a táborom némi élelem után kutatva. Habár ahogy felébredtem, félelmében majdnem elinalt, egy maroknyi édes sütemény és egy édesanyámtól tanult zengő, nyugtató altatódal előadásával (szoprán hangfekvésemnek köszönhetően különösen alkalmasnak bizonyultam arra, hogy nyugtató jellegű szerenádokat adjak) sikerült meggyőznöm, hogy még egy kicsit a táborban maradjon.

Noha a teremtmény az emberekhez hasonlóan két lábon járt, vonásait a könyvekben vagy számtalan utazásaim egyikén látott lények elegyéből álló kombinációk alkották: macskaszerűen hegyes orra és hosszú bajsza volt, egész testét kígyópikkelyek borították, és egy bilgewateri sószörny fizikai erejével volt megáldva (amit úgy fedeztem fel, hogy miután a teremtmény végzett a süteményekkel, játszi könnyedséggel egyszerűen a feje fölé emelt, és ott tartott engem – így bizonyosodván meg arról, hogy nem rejtegetek több édességet a hálózsákomban).

A teremtmény nem sokkal ezután bemenekült a sötétségbe, én pedig már tudtam, mit kell tennem: megfogadtam, hogy minél többet kiderítek a vastayákról (ahogy a helyiek nevezik őket).

Következzenek hát jegyzeteim a titokzatos kontinensen folytatott utazásaim során felfedezett különböző vastayákról.

Ha elméleteket szeretnék gyártani ezen lények eredetéről (és a fizikai tudományokban jártas, tanult úriemberként erre több mint alkalmasnak tekintem magam), azt feltételezném, hogy a vastaya nem egy különálló faj, csupán egy rendnek vagy törzsnek megfelelő rendszertani osztály.

Egyszerűbben fogalmazva: bár számos vastaya hasonlóan néz ki (ezt akkor fedeztem fel, amikor követtem a macska-kígyó-majomfiút a falujáig, ahonnan a hasonlóan hibridszerű fajtársai udvariatlan módon elkergettek – vélhetőleg valamilyen aljas kémnek vagy csúcsragadozónak néztek, ami megmagyarázza azt is, hogy miért követtek a táborig, és később miért fosztottak meg a teljes élelmiszerkészletemtől), a különböző törzsek és családi csoportosulások gyakran egészen eltérő külsőt és viselkedést mutatnak.

Napokkal azután, hogy rátaláltam a vastayákra, a falujuk mellett található Suttogó folyót követve (amelyet én magam neveztem el így, mivel dühítően hangos volt, és más szofisztikált emberekhez hasonlóan magam is előszeretettel alkalmazom az iróniát) rátaláltam egy teljesen eltérő törzsre. Feltételeztem ugyanis, hogy biztosan másokat is vonzani fog a vízforrás. Ezeknek a vastayáknak puha, szőrös vidrapofájuk volt, valamint fókaalfelük.

Miután sikertelenül próbáltam békés szándékom jeléül felajánlani nekik a szemüvegem (sok teremtmény hordott magánál csecsebecsékkel, csillogó dolgokkal és apróságokkal teli zsákokat – talán valamiféle kereskedő társadalomban éltek), belekezdtem egy rögtönzött „békével jöttem, nem akarok ártani nektek”-típusú magyarázó táncba (ez a táncikálás tulajdonképpen a térdmunkán alapult, és a térdkalácsaim határozottan benne vannak már a korban), ami arra ösztönözte a társaságomat, hogy befogadjanak, és meleg ételt adjanak vacsorára, amit csak úgy tudnék leírni, mint ami nem-egészen-nyers nem-egészen-halból készült.

Habár egy szót sem szóltak rituális tekergőzésem alatt, később, amikor udvariasan megkértek, hogy adjak oda nekik egy csésze sárga, sótól és kéntől szagló port, kiderült, hogy folyékonyan beszélik a nyelvemet. Különböző dialektusaik és szófordulataik idegenek voltak számomra, de csekély erőfeszítéssel pontosan megértettem, amit mondtak. Az éhségemhez hasonló mohó kíváncsisággal kezdtem gyorsan kifaggatni őket az eredetükről.

Megtudtam, hogy a vastayák eredete egészen messzire vezethető vissza, Ionia egy eldugott sarkába, ahová emberek egy csoportja menekült a Nagy Üresség háborújának tengernyi szörnyűsége elől (ezen témáról egyébként számos kötetet írtam, amelyek mindegyike elég méltányos áron megtalálható a jobb piltoveri könyvárusok polcain). Ezek a menekültek kapcsolatba léptek egy intelligens, alakváltó teremtményekből álló törzzsel, akik nagy összhangban éltek Ionia természetes mágiájával. Ennek a két csoportnak a keveredéséből jöttek létre azok a teremtmények, akiket vastayaként ismertem meg. Idővel a vegyes szülők leszármazottai eljutottak a világ számos pontjára, így változatos alakot öltöttek, egészen Ionia szárnyas humanoidjaitól kezdve Shurima szórványos lábazatú homoktúró lényein keresztül a freljordi pikkelyes lamantinokig, akiknek pofája örökös kellemetlenséget tükröz.

Szerettem volna maradni, és még többet megtudni a vidranépségtől, de úgy tűnt, hogy az egyik kérdésem nagyon sértő lehetett, mert minden teketóriázás nélkül kitettek a faluból, és egy csapásra kiestem a kegyeikből is. Ha bárki el szeretné kerülni ugyanezt a hibát, annak elárulom, hogy a kérdésem arra vonatkozott, vajon a két faj párosodása tisztán mágikus, vagy (fogalmazzunk úgy, hogy) fizikai természetű volt-e.

Készleteimtől és nyugalmamtól megfosztva, de a kalandok iránti töretlen lelkesedéssel ismét egy új irányba indultam, tudván, hogy leleményességemen és az összetett szavakat is tartalmazó szótáramon kívül semmim sincs, amivel megvédhetném magam. Hónapok teltek el, miközben Ionia bőséges gyümölcs- és zöldségterméséből tartottam fenn magam, amelyeket olyan könnyedén szedtem fel a földről vagy le a fákról, mintha csak a Peremi piac egyik standjáról szereztem volna be őket.

Az idő múlását csak a kelő és nyugvó Nap alapján tudtam megállapítani, és boldogan megfeledkeztem a már megszokott, de terhes piltoveri szokásaimról. Tudniillik az Ionia vidékein átbaktatott napok hosszú sora alatt szert tettem némi testszagra.

Megálltam, levetkőztem (miután megbizonyosodtam róla, hogy egyedül vagyok – egy úriember sohasem erőlteti rá másokra a meztelenségét), és belemerültem egy közeli tóba, amely bogyóktól és füvektől illatozott.

És itt pillantottam meg a legcsodálatosabb dolgot, amit valaha láttam (és még ha ezer évig is élnék, akkor is annak tartanám).

A szemközti parton egy minden eddig látott vastayánál sokkal emberibb formájú teremtmény fürdött. Rókafüle és -farka volt, de nem viselt ruhát (leírásomban itt homályosan kell fogalmaznom, nehogy megsértsem fiatalabb vagy érzékenyebb lelkületű olvasóim), és minden egyéb tekintetben úgy festett, mint egy emberi nő.

Minden téren.

Csak egy pillantást vethettem rá, ahogy megmerítkeztem a tavacskában, aztán tátott szájjal, szikár testemről patakokban csorgó vízzel igyekeztem rálelni a legmegfelelőbb köszöntésre. Talán egy többé-kevésbé ismert íróként kellene bemutatkoznom, idézve párat a terjedelmesebb értekezéseimből, vagy esetleg szerenádot kellene adnom neki az általam szerzett, hasonló alkalmakra bemagolt számos romantikus ballada egyikéből?

Azonban a nem sokkal ezután a hátam mögötti bozótosból felhangzó motoszkálás megriasztott. Ösztönösen a motoszkálás felé fordultam, hogy szembenézzek vele, de mivel semmilyen fenyegető lény nem vette a bátorságot, hogy megmutassa magát, visszafordultam, és láttam, hogy a lenyűgöző rókanő eltűnt, magamra hagyva engem a kérdéseimmel. Pedig az első pár ütem („Ó, szerelmem, álmom, jövendőbeli ágyastársom”) már a fejemben zakatolt, arcomon pedig szándékosan pironkodó kifejezés ült.

Kiderült, hogy a motoszkáló (akit szándékomban állt véresre és eszméletlenre püfölni, amiért elriasztotta életem szerelmét) egy emberi kereskedő volt egy távoli faluból, aki gyömbérértékesítésre specializálódott. Úgy döntöttem, hogy nem kóstolom meg a látszólag csemegének számító gyümölcsöt, mert nem voltam biztos benne, hogy ellen tudnék állni a késztetésnek, és nem passzíroznám bele a mosolygó arcába.

A Shai nevű férfi leszidott, amiért a tavacskában fürödtem, és közölte, hogy a tavacska és a néha köztudottan itt fürdő rókanő egyaránt veszélyes az egészségemre nézve. Én közöltem vele, hogy ráijeszteni egy meztelen, szerelemre gerjedt férfiakra sokkal veszélyesebb az ő egészségére nézve, de csak kinevetett.

Miután felöltöztem, a kereskedő beleegyezett abba, hogy visszavezet az emberi civilizációba, és hogy a kalapomért cserébe (Jeanreaux férfidivatáru, kiskereskedelmi áron ötvenhárom fogaskerék) megválaszolja néhány kérdésemet.

Elmondta, hogy a családja már nemzedékek óta tud a különös nőről, aki a többi vastayához hasonlóan sokkal tovább él, mint mi, emberek. Néhányukról az a hír járta, hogy több ezer évig éltek, míg mások, ha hihetünk a pletykáknak és legendáknak, akár örök életűek is lehetnek. Shai árulta el, hogyan nevezik ezeket a lényeket Ioniában. Egészen addig „fantazmaként” utaltam rájuk, amíg a kereskedő ki nem gúnyolta a szóhasználatomat. A „fantazmákról” történt említéseket puszta kulturális együttérzésből visszamenőlegesen is lecseréltem „vastayára”, mivel szókincsem nagysága csupán alázatom méretéhez hasonlítható.

Több napon át együtt bandukoltunk. Alkalmanként megállt, és úgy szagolt bele a levegőbe, akár egy kiéhezett véreb. Amikor megkértem, hogy magyarázza el viselkedésének okát, csak mosolygott, és azt mondta, hogy kincseket keres. Habár ezt a fajta hozzáállást az idegesítő viselkedés egy különleges válfajának tekintettem, kutyaszerű szaglászása nyomán felötlött bennem egy gondolat, amelyet azonnal meg is osztottam vele: ha a vastayák az emberek és ősi, alakváltó elődök keveredéséből születtek, akkor mi történne, ha ez a vér különösen felhígulna a reprodukciós szórvány következtében? Mi lenne, ha mondjuk valakiben vastaya vér folyna, de ahhoz nem lenne elég, hogy egy félszerzethez hasonló, állati alakot eredményezzen? Mi történne?

Ekkor hirtelen abbahagyta a szaglászást, és összeszűkült a szeme. Rám nézett, elmosolyodott, majd azt mondta: „hát, akkor alakot tudnának váltani, nem?” Ezután a gazember disznóvá változott, és előtúrt egy szarvasgombát.

Még egy magamfajta kiemelkedő tudós számára is kimondhatatlanul nagy szerencse, hogy találkozzon egy alakváltóval – de hogy a vastayák HÁROM különböző variációjába is belefusson csupán néhány hónap leforgása alatt! Azonban magamnak is be kellett vallanom, hogy az „átváltozó disznóember” jelentős visszalépés volt a „csábos rókanőhöz” képest.

Ezzel az erővel a következő szembejövő vastaya akár egy két lábon járó csótányra is hasonlíthatna.

Az utolsó pár hónapot Ionia átfésülésével töltöttem, hogy minden fellelhető információt beszerezzek a különböző vastaya fajokról, és így összeállíthassak egy mindenre kiterjedő rendszertani útmutatót Runaterra állatvilágáról.

Habár elképesztő mennyiségű információt gyűjtöttem a vastayákról, még sok a felfedeznivaló. Úgy sejtem, hogy Ioniára szűkített kutatásommal az ezen osztályon belül található diverzitásnak csupán egy töredékét sikerült felderítenem.

Most azonban tovább kell állnom. Kinyitottam ugyan a vastayákhoz vezető ajtót, de ezen már egy másik írónak kell átlépnie. A mai naptól Runaterra más teremtményei felé fordítom a figyelmem, akiknek történetét még homály fedi: a darkinként ismert rémisztő, tudattal rendelkező fegyverek felé. Az Üresség rontást hozó teremtményei felé. A legendák csalóka, tündérmesébe illő lényei, a yordle-ök felé. Ezeknek a történeteknek nem szabad parlagon heverniük, és szavamat adom, hogy én leszek az a felfedező, aki elmeséli őket. Ami azt illeti, talán én vagyok az egyetlen, aki elmesélheti őket.

SZERKESZTŐI MEGJEGYZÉS:
Csupán két héttel jelen kézirat leadása után Santangelo úr nekivágott egy nemhivatalos útnak, és visszatért Ioniába, a szavaival élve „a rókaszerű nővel kapcsolatos további kérdések feltevése végett, pusztán egy esetleges második kiadás elkészítése érdekében”.

Pár héttel később a következő levelet kaptuk Santangelo úrtól:

„Sajnálatos szerencsétlenségemre megtapasztaltam, milyen, amikor elrabolják az embert. A fogva tartóim (egy magukat a Navori testvériségnek nevező, mogorva társaság) azt gyanítják, hogy piltoveri kém vagyok. Természetesen változatos intellektuális, atletikus és romantikus képességeim birtokában (mint például: [a terjedelme miatt kihúzva a szövegből]) mélységesen sértett a feltételezés.

Ettől függetlenül meggyőztem őket, hogy az azonnali kivégzés helyett inkább kérjenek értem váltságdíjat. Igazán nagyra értékelném, ha az Ön által megítélt absztrakt szerzői értékemnek megfelelő mennyiségű értékes ásványt, ételt vagy fegyvereket küldene. Természetesen az ÖN megítélésére bízom, hogy mennyit szán a visszatérésemre, de úgy vélem, hogy legalábbis csődbe kell vinnie a kiadóját és minden befektetőjét. Ezzel együtt is úgy vélem, hogy ez a jótett igazán megéri az árát.”

A váltságdíjról szóló üzenet kézhezvétele után elküldtük Santangelo úrnak új könyve várható nyereségét: egy maréknyi aprót és egy romlott süteményt.

Azóta nem hallottunk felőle.