Újra szabadon

A fogoly egyenes háttal áll. Bokáját egy facölöphöz láncolták, a csuklóját durva kötél fogta össze. Az arcáról vér csepegett fekete noxusi zubbonyára, majd apró, vörös tócsákba gyűlt mezítelen lábfején. Odafent az ég szürke foltokkal pettyezte saját kékjét, mintha azon tanakodna, milyen színűnek kellene lennie.

A foglyot magas, kihegyezett karók vették körül. Körülötte katonák rohangáltak sátorról sátorra. Sietős lépteik felverték a port, amely vékony koszrétegben ragadt a csizmájukra – de biztosan csillogóan tisztára suvickolják, mielőtt egy felettesük elé állnak. A fogoly napok óta figyelte ezt a fegyelmezett viselkedést. Még csak hasonlót sem látott korábban.

A tábor körül élénk tengerkék színű zászlók lobogtak a szélben, rajtuk a két széttárt szárnyat kettéosztó kard képe… Demacia címere.

Nem sokkal korábban még Noxus fekete és vörös zászlói voltak ugyanott kitűzve. A fogoly emlékezett az utasításra: foglalja vissza Kalsteadet a birodalom dicsőségére.

Kudarcot vallott.

Jól ismerte a következményeket. A háborúban nem lehet hibázni. Eszerint az igazság szerint élt. Most pedig várta, hogy döntsenek a sorsáról. Amikor először esett hadifogságba, elvesztette az otthonát. Ezúttal még nagyobb árat kell fizetnie.

Behunyta a szemét, ahogy újabb emlékek rohanták meg. Ketten voltak, idézte fel. A mesterét jól ismerte – ő formált az ítéletmondók arénáihoz méltó harcost egy otthonából elhurcolt, elveszett kisfiúból. A másik egy idegen volt, aki azt állította, hogy a birodalom érdekében jár el. Azok ketten kezet ráztak, őt pedig elküldték Kalsteadbe, az Ezüst-hegység lábához.

Nem volt búcsúzkodás, nem voltak jókívánságok. Nem csak ő járt így. A hozzá hasonlókat a „balszerencse légiósainak” nevezték Noxusban. Ezek a szedett-vedett harci egységek általában olyan feladatokat kapnak, amelyek nem méltók a veterán hadtestek figyelmére. A legtöbbjüknek nem volt beleszólásuk az ilyen ügyekbe, a mestereik pedig örömmel számolgatták a busás összeget, amit a hadsereg leszurkolt értük.

– Nem tűnsz noxusinak – szólalt meg egy hang, megtörve a fogoly elmélkedését.

Ahogy felemelte a tekintetét, egy demaciai férfit pillantott meg az elkerített terület szélén. Tengerkék és barna ruházata fölé láncinget húzott, az övén pedig egy rövidkard függött. A kiállása alapján egy vezető tiszt lehetett, állapította meg a fogoly, de alacsonyabb rangú.

– Hogy hívnak? – kérdezte a katona.

A fogoly elgondolkodott. Vajon ez a válasz dönti el a sorsát?

– Xin Zhao – válaszolta érdes hangon, kiszáradt torokkal.

– Micsoda?

– Xin. Zhao.

– Ez tényleg nem hangzik noxusi névnek – állapította meg a katona. – A noxusi nevek mindig kemények, mint… Boram Darkwill – beleborzongott, ahogy kimondta a két szót.

Xin Zhao nem válaszolt. Nem látta értelmét ennek a társalgásnak a kivégzése előtt.

– Ne törődjön vele, pajzsmester – szólalt meg egy másik demaciai.

A pajzsmester azonnal a szigorú tekintetű fiatal tiszthez fordult. A nő ezüst színű páncélt viselt, vállvértjének peremén pedig arany díszítés futott végig. Élénk kék színű köpenye meg-megrebbent a szélben.

– Nem érdemes a noxusiakkal beszélgetnie – jelentette ki. – Nem hisznek a mi erényeinkben.

A pajzsmester fejet hajtott. – Igenis, Koronaőr kapitány. De ha megenged egy kérdést…

A kapitány bólintott.

– Miért van egyedül kikötve?

A nő a fogoly felé pillantott, kék szeméből csak úgy sütött a megvetés.

– Ő több katonánkkal végzett, mint a többiek.

Xin Zhao kürtszóra ébredt. A sárban ült, és próbálta átmozgatni elgémberedett lábát. A cölöpnek vetette a hátát, és kígyózó mozgással álló helyzetbe tornázta magát. A tegnapi pajzsmester közeledett felé négy, hasonlóan öltözött katona társaságában. Kinyitották az elkerített rész kapuját, és előreengedték a pajzsmestert, aki egy tál forró levest hozott egy tálcán.

– Jó reggelt. Olber vagyok, ez itt az egységem – biccentett a többiek felé. – Ez pedig a reggelid, Sen Dzsa.

Xin Zhao figyelte, ahogy a földre helyezi a tálcát. Hogy lehet két szótagot ennyire rosszul kiejteni?

A demaciai őr gyakorlott mozdulattal vágta el a kötelet Xin Zhao csuklóján. A pajzsmester és a többiek kezüket a kardjuk markolatán nyugtatva figyelték.

– Tessék, egyél – biztatta Olber.

Xin Zhao kézbe vette a tálat. – Öt katonát küldtek.

– A kapitány parancsa – magyarázta Olber. – Végső soron egy Koronaőr. Ők a király védelmezői.

A többi őr egyetértően bólintott.

– Bizony, az ő apja mentette meg az előző Jarvant a Viharszirtnél – tette hozzá az egyikük.

– Az melyik Jarvan volt? – kérdezte egy másik.

– A második. A mostani a harmadik.

– Úgy érti, őfelsége Harmadik Jarvan – javította ki Olber. – A királya. A királyunk. Mutasson némi tiszteletet, különösen, hogy őfelsége is személyesen velünk tartott ide.

Nagyon sokra tartják a királyukat, jegyezte meg magában Xin Zhao. Ahogy a katonák tovább beszélgettek, lassan, kortyonként itta meg a levest, és figyelte a szavaikat. Akörül forgott a társalgás, hogy milyen ostobák voltak a noxusiak, amiért ilyen messze betörtek nyugatra, és hogy milyen könnyű volt Kalstead segítségére jönni, meg hogy az igazság nevében diadalmaskodtak.

Meghalni küldtek ide, jött rá Xin Zhao. Olyan erővel szorította meg a fatálat, hogy az megrepedt.

A demaciaiak felé fordultak. Olber Xin Zhaóra nézett. – Kezeket.

Xin Zhao tenyérrel felfelé előre nyújtotta a kezét.

– Alaposan elbántak veled – jegyezte meg Olber, miközben újra összekötötte Xin Zhao csuklóját. Az őrök köréje gyűltek. Az egész testét sebhelyek borították, folyóként kanyarogtak a testén. Xin Zhao követte a tekintetüket. Már ő sem tudná megmondani, hogy melyik seb melyik összecsapásból származik. Annyi harcot vívott, és alig néhányra volt érdemes emlékezni.

– Ezek nem friss sebek – állapította meg az egyik őr.

– Valóban nem azok – adott neki igazat Xin Zhao.

A tiszta és magabiztos hangra mind felkapták a fejüket. Egy pillanatra megmerevedtek, és már nem egyszerű fogolyként tekintettek rá.

– Mit csináltál Noxusban? – kérdezte Olber.

– Az arénákban harcoltam – válaszolta Xin Zhao.

– Egy ítéletmondó! – kiáltott fel az egyik katona. – Hallottam a barbár fajtádról. Ezrek előtt küzdenek életre-halálra!

– Még sosem hallottam Sen Dzsa nevű ítéletmondóról – mormogta az egyik.

– Lehet, hogy nem volt túl jó? Lehet, hogy ezért van itt sérülten és megkötözve.

– Várjunk csak – szólt közbe Olber. – Az ítéletmondók más néven harcolnak az arénában, igaz?

Xin Zhao csaknem elmosolyodott. A demaciai okosabb, mint amilyennek tűnik. A birodalmon kívül is tudják, hogy az ítéletmondók néha elég hangzatos neveket használnak. Némelyik kifejezetten extravagáns. Mások el akarják titkolni a múltjukat. Xin Zhao emlékezni akart az egykori életére, amit elvettek tőle.

– Viscero – olvasta fel az őr egy kibontott tekercsből. – Így hívták őt a noxusiak.

Olber kikapta a kezéből a tekercset. Alaposan megvizsgálta. Néhány hosszú pillanattal később ismét Xin Zhaóra nézett. – Te vagy az ítéletmondó.

Csend. Vékony napsugarak törnek át a szürke felhőkön.

– Viscero – ismételte meg Olber tiszteletteljes ámulattal. – Aki sosem veszített.

Az őrök egymásra pillantottak. Aztán Xin Zhaót kezdték méregetni, szemükben a felismerés fényével.

– Hallottam már rólad! – mondta az egyik őr.

– Nem te győztél le egy minótauroszt? – kérdezte egy másik.

Olber a kezét felemelve véget vetett a csevegésnek. – Miért mondtad, hogy a neved Sen Dzsa? – kérdezte.

Xin Zhao felsóhajtott.

– Amint ítéletmondó lettem, Xin Zhao megszűnt létezni. Csak Viscero maradt.

A megkötözött csuklójára nézett, majd a megláncolt lábára, végül vissza a demaciaiakra.

– Az életemből hátralévő időben szeretném a saját nevemet viselni.

– De mit keres egy messze földön híres ítéletmondó a noxusi határon folyó háborúban? – tette fel Olber az újabb kérdést.

– Kivásárolt a hadsereg – válaszolta Xin Zhao.

Furcsa érzés ezt elmagyarázni. Évek óta azt várta, hogy gyorsan fog véget érni az élete, az arénában, egy kard vagy lándzsa szúrása által… nem pedig úgy, hogy egy meleg étel után a múltjáról faggatják.

Ez lenne a sors utolsó, könyörületes ajándéka?

Olber nyugtalannak tűnt. – Nem volt választásod – jelentette ki.

Xin Zhao megrázta a fejét.

– Maradt még családod Noxusban?

Xin Zhao eltűnődött egy pillanatra, majd ismét megrázta a fejét. Nem tudott róla, hogy bárhol is lenne még családja.

– Nos, ez akár egy új kezdet is lehet – Olber az egyik őr felé bólintott, aki elővett egy kulcsot, és elkezdte kinyitni Xin Zhao béklyóit.

Xin Zhao kíváncsian félrehajtotta a fejét. – Hogy érti?

Olber elmosolyodott. – Előbb felöltöztetünk.

Xin Zhao szálegyenesen ült az új zubbonyában. A demaciai ruhaanyag lágyan simogatta a bőrét. Körbenézett a sátorban, számba véve az üres szalmaágyakat és levesestálakat. Hálás szavakat hallott mindenfelől. Felismerte a hangokat. Néhány órája hozzá hasonlóan ők is foglyok voltak.

Egyesével felkeltek az ágyból, és köszönetet mondtak az őket ápoló gyógyítóknak. Fegyveres demaciaiak léptek be a sátorba. Xin Zhao nézte, ahogy kivezették a foglyokat. Jól ismerte őket, velük menetelt Kalsteadhez. Az út során gyakran mérték össze erejüket különböző próbákon, és a győztesnek a dicsőség, a vesztesnek a szégyen volt a jutalma. A leghangosabbak azzal hencegtek, hány demaciai katonát fognak megölni. Persze csak addig, amíg nem találkoztak egy igazi hadsereggel.

Nem is lehetett igazi csatának nevezni. A noxusi hadsereg talán jobban állta volna a sarat a jól felszerelt légiókkal és ostromgépekkel, de ők nem voltak hivatásos katonák. Erővel sorozták be őket, nem tudtak rendezetten, együtt harcolni egy egységes királyság ellen. Kalstead néhány órán belül már a felmentő sereget ünnepelte.

Meghalni küldtek minket, emlékeztette magát ismét Xin Zhao. De a sors fintoraként még mindig életben voltak. Nem Noxus, hanem Demacia akaratából.

„A sors úgy kavarog, mint a négy szél – mondogatták a faluja bölcsei – és senki sem tudja, merre tartanak, amíg rájuk nem bízza magát.”

Egy idős gyógyító lépett oda hozzá. Ugyanolyan fehér csuhát viselt, mint a többiek, akik a sátorban dolgoztak.

– Hogy érzed magad, gyermekem?

– Jól vagyok – válaszolt Xin Zhao. – Köszönöm.

– Ne nekem köszönd. A királynak. Ő rendelte úgy, hogy minden fogolynak jár az ellátás.

– A harmadik Jarvan?

Megint ez a király. Hogy imádhatnak így egyetlen embert?

– Igen, a nagy Harmadik Jarvan király – javította ki őt a nő. – Megadta nektek a lehetőséget az újrakezdésre. Hogy békére leljetek.

Xin Zhao lehajtotta a fejét, és a bekötözött kezére szegezte a tekintetét. Viscerót mindig szívesen fogadnák az arénában. Valoran más népei pedig örömmel fogadnák az ereje miatt. Szülőföldjét, a tengeren túl fekvő Első hont évtizedek óta nem látta, egyszerű meseként élt a fejében.

Hol lelhetne békére? Békére vágyik egyáltalán?

Nem, az az esély évekkel korábban elveszett, amikor kioltotta az első életet, hogy meghosszabbítsa a sajátját.

Xin Zhao a gyógyítóhoz fordult. – Kérdezhetek valamit?

– Mi lenne az, gyermekem?

– A királyod. Kicsoda ő?

A gyógyító kuncogni kezdett. – Nézd meg magadnak.

Xin Zhao Olber mögött, négy őr gyűrűjében lépdelt. Ahogy keresztülvágtak a táboron, látta, hogy a demaciai katonák összepakolják a felszerelésüket, és készülnek a következő bevetésükre. A pletykák szerint nem messze, alig egy hét járásra újabb csata készül Noxus ellen. Xin Zhao azon tűnődött, hogy vajon oda tartanak-e ezek a népek, a zűrzavar nyomában haladva, jóvátéve mások rossz cselekedeteit. Nem az erő hajtja őket előre, hanem valami felsőségesebb és talán értékesebb.

Elképzelte, hogy milyen érzés lehet olyan magabiztos hittel élni, amelyért kész az életét is adni. Sokszor érezte úgy az arénában, hogy az élete semmit sem ér. Most viszont egy királlyal is beszélhet.

– Úgy tűnik, te leszel az utolsó – mondta Olber megállítva kis menetüket, és előremutatott.

Xin Zhao a jelzett irányba nézett, és megpillantott egy, a többinél nagyobb sátrat. Ugyanazok a tengerkék zászlók díszítették a tetejét. Csillogó páncélos katonák álltak a bejárat mindkét oldalán. Egy arcán noxusi tetoválásokat viselő férfi csoszogott ki a sátorból, kezében egy kis erszénnyel. Folyamatosan hajlongott, végül elvezette az őrök egyike, akinek helyére azonnal egy újabb demaciai lépett.

– Ez a király sátra – közölte Olber. – Mi idekint várunk. Menj be, hajts térdet előtte, vedd el a király ajándékát, és aztán továbbkísérünk.

A pajzsmester elmosolyodott.

– A király ugyan azt mondja, hogy amint felállsz előle, szabad ember vagy… de akkor is kísérőt kell adnunk melléd. Koronaőr kapitány nem engedi, hogy ellenséges harcosok lófráljanak egyedül a táborában. Csak Kalsteaden kívül hagyhatjuk őket magukra.

Xin Zhao bólintással jelezte, hogy megértette.

– A király fogadja Viscerót!

Ezt egy mély, kimért hang jelentette be. Xin Zhao elindult előre. Odabent a jobb térdére ereszkedett, és mélyen lehajtotta a fejét. A talajt szárnyas lovagokkal és sisakos harcosokkal borított szövetek fedték.

– Emeld fel a fejed – szólalt meg egy másik hang.

Xin Zhao felnézett a hang gazdájára. Egy nála nem sokkal idősebb férfit látott egy magasított tölgyfa székben. Ébenfa berakásokkal díszített, csillogó aranypáncélt viselt. A fején drágakövekkel díszített korona volt. A jobb kezénél egy hatalmas acéllándzsa dőlt a széknek – a lándzsa éles volt, mint a legendás bestiák fogai.

Ő a királyuk, állapította meg magában Xin Zhao. Néhány pillanatig szótlanul fürkészte a férfit, akit a méltóság kézzel fogható légköre lengett körül, de számára váratlan módon óriási fizikai erőt is sugárzott.

A király balján Koronaőr kapitány állt, épp olyan nyugodtan, mint amikor Xin Zhao először látta.

Az uralkodó jobbján egy királyi tunikába öltözött kisfiú ült a maga kisebb tölgyfa székében. Bakancsos lába nem ért le a talajig. Nehéz volt nem észrevenni a hasonlóságot, hiszen ugyanolyan széles orra és szögletes álla volt, mint a királynak. A hármas csoport két oldalán egy-egy őr állt, az ég felé szegezett lándzsákkal.

– Viscero. Elég furcsa név – mondta III. Jarvan király. – Milyen eredetű?

Xin Zhao a földre meredt, azon tűnődve, hogyan válaszolhatna erre.

– Válaszolj, ha a király kérdez valamit – parancsolt rá a kapitány.

– Nyugalom, Tianna – intette le őt a király. – Biztos vagyok benne, hogy megviselték őt az elmúlt napok eseményei. Némi türelmet igazán megérdemel, nem gondolod?

A kapitány szólásra nyitotta a száját, de végül nem mondott semmit, csak kurtán bólintott.

– A hazámra emlékeztet – válaszolta Xin Zhao.

– Valóban? – kérdezte a király látható érdeklődéssel. – Sokat tanulmányoztam Noxust, de még sosem hallottam Viscero nevű helyről.

– Nem egy helyre utal, hanem egy emlékre… de Noxusban annak is megváltozott a jelentése.

– Ó, igen – pillantott lopva a fiára a király –, a gyermekkori emlékek olyan…

– De nem ez a valódi nevem.

– Hogy mered félbeszakítani a királyt? – dörrent rá a kapitány. Azonnal a kardja után kapott.

Xin Zhao lehajtotta a fejét. Aztán szívből jövő, hangos nevetést hallott. Ismét III. Jarvan szólalt meg.

– Te vagy az első a mai napon, aki így felbosszantotta Tiannát – közölte a király. – Ez volt az első csatája a Rettenthetetlen Előőrs vezetőjeként, bár abban talán egyetértünk, hogy nem volt ez igazi csata.

Megveregette a fiatal herceg vállát, aki mindeddig meg sem szólalt, és végig apját figyelte.

– Kérlek – mondta a király. – Mondd el nekünk a történeted, Viscero, kinek valódi nevét még nem hallhattuk.

A tekintetét továbbra is a földre szegezve Xin Zhao mély levegőt vett.

– Xin Zhaónak kereszteltek a szüleim, akiket kisfiúként láttam utoljára. Azt sem tudom, hogy életben vannak-e még.

Nagyot nyelt.

– Raikkonban születtem, az itteniek által Ioniaként ismert Első hon egy tengerparti falujában. Gyerekkoromban a Viscero nevű halászhajón dolgoztam, segítve a véneket, ahogy csak tudtam. Az élet egyszerű volt és békés… amíg meg nem jelentek a fosztogatók vörös és fekete hajói.

Egy pillanatra behunyta a szemét. A demaciaiak némán figyeltek.

– Esélyünk sem volt. Magukkal vittek. Több hónapos tengeri utat követően Noxusban kötöttünk ki. Minden… hatalmas volt, fullasztó, durva. Nyoma sem volt a hazám természetes szépségének.

Xin Zhao az egyetértés suttogó szavait vélte hallani. Igenlő morajt, csendes helyeslést.

– Magányos fiúként mindenre kész voltam a túlélésért. Olyasmiket tettem, amikre nem vagyok büszke, de ezzel felhívtam magamra a hatalmasok figyelmét. Felismerték az erőmet, és harcossá képeztek. És ekkor Viscero újjászületett… ítéletmondóként.

Felsóhajtott, a hangja elgyengült.

– Nagyon, nagyon sok ellenféllel végeztem. Sokuknak még a valódi nevét sem ismertem. Minél többet öltem meg, annál hangosabban skandálták a nevemet: Viscero! Viscero! És annál több arany ömlött a mestereim zsebébe. Azt hittem, hogy ezzel fog telni az életem, az arénában fogok harcolni mások örömére. Aztán Noxus több aranyat kínált a mestereimnek, mint amennyit valaha is begyűjthettek volna az arénaharcokból.

Xin Zhao válla megereszkedett. – Csak ennyi kellett ahhoz, hogy itt kössek ki. A katonák ismerik a történet végét.

III. Jarvan szótlanul nézte. Mindenki az ő szavára várt.

– Mozgalmas egy életed volt – szólalt meg végül. A fiára pillantott, majd Xin Zhaóhoz fordult. – Köszönöm, hogy megosztottad velünk a történeted. Én és egész Demacia büszkék vagyunk arra, hogy megszabadíthattunk Noxus jármától.

A király biccentett az egyik őrnek, aki egy vászonzsákot tett Xin Zhao elé. Érmék csilingeltek benne.

– Ez itt Harmadik Jarvan áldása – jelentette be Koronaőr kapitány. – Egy heti utazásra elegendő arany van benne. Tudd, hogy hiba volt megtámadnod a Demacia oltalma alatt álló földet, de nagylelkűsége jeleként a király egy második esélyt ad neked. Élj vele bölcsen.

Xin Zhao lenézett az erszényre. De nem mozdult. Ilyen egyszerű lenne? Csak felveszi a földről, és kisétál… békében? Olyanokat mondott el magáról, amiket korábban senkinek, ráadásul egy idegen előtt, akinek egyetlen intésére megölhették volna.

Ehelyett az idegen meg akarta hallgatni őt. És ezzel megszűnt idegennek lenni.

Békét talán sosem találok, de talán egy új célt?

– Akkor – mutatott Koronaőr kapitány két ujjal a kijárat felé.

Xin Zhao meghajtotta a fejét. – Engedelmével lenne egy kérésem.

– Hallgatlak – mondta a király.

– Csatlakozni szeretnék az őrségéhez.

– Felháborító! – kiáltott fel Koronaőr kapitány. Az őrök egyetértésük jeleként a földre csaptak a lándzsájuk végével.

A király halkan kuncogott, és a kapitányhoz fordult. – Milyen érdekes ötlet.

– Ugye nem gondolja komolyan… – kezdett bele Koronaőr kapitány, de a király egyetlen intésével belefojtotta a szót.

– Hallgassuk meg, mivel indokolja a kérését – javasolta mosolyogva III. Jarvan. – Érdekelnek az érvei.

Xin Zhao felemelte a fejét. A király szemébe nézett.

– Irgalommal és tisztelettel bánt velem – kezdte magyarázni. – Eddig egyikben sem volt részem. A Noxusban töltött éveim alatt mások érdekében küzdöttem, és csak két igazságot ismertem. A győzelem túlélést jelent, a vereség halált. Ezt láttam, amikor egy harcos elesett az arénában, vagy ha túl sok vereség után örökre eltűnt. De őfelsége és a népe másért küzd. Valami nemesebbért.

Szellő lebbentette meg a sátor oldalát. Két apró bőrcsizma mozgolódott. Xin Zhao megköszörülte a torkát.

– Inkább halnék meg becsülettel harcolva, mint hogy örök életemben bánjam, hogy sosem szántam rá magam erre.

III. Jarvan előrehajolt. A többiek bölcsen hallgattak.

– Szép szavak – válaszolta a király. – Őszintén szólva még a tanácsadóimtól sem hallottam ilyen szépet. Ugyanakkor az Előőrs tagjainak kiképzése évekig, évtizedekig tart. Miből gondolod, hogy méltó lennél a feladatra?

Xin Zhao a királyra nézett, a hercegre, majd Koronaőr kapitányra. Egy része tudta, hogy mit fog mondani, a másik, hogy mit fog tenni. Neki kell meghoznia ezt a döntést?

Nem.

A sors már döntött helyette.

Felkapta az erszényt, és a kapitány arcába hajította. Mielőtt a nő magához tért volna, egy lábsöpréssel már földre is küldte a bal oldali őrt. Xin Zhao röptében elkapta a demaciai lándzsát, és a földre lökte vele a jobb oldali katonát. A teste ösztönösen, habozás nélkül mozgott, az elméje pedig visszatért az arénában töltött időbe. Megpörgette a fegyvert, és III. Jarvan felé döfött vele, a lándzsa tompa vége néhány centiméterre torpant meg a király torkától.

A fiatal herceg levegőért kapkodott. A király őrei lassan összeszedték magukat. Katonák özönlöttek be, a kapitány pedig kardot húzott.

Xin Zhao ismét térdre ereszkedett. Egyetlen szó nélkül a földre tette a lándzsát, és felkínálta a nyakát. Míves acélfegyverek érintették meg a bőrét.

A szobát feszültség hatotta át. Minden szem Xin Zhaóra szegeződött, aki behunyt szemmel, békésen várta a sorsát.

A király kisimította a palástját.

– Pihenj – adta ki a parancsot. – Atyám egyszer azt mondta, hogy Noxus elvesztegeti a tehetségeit azokban az arénákban. Most kiderült, hogy igaza van.

– Királyom – mondta esdeklő hangon Koronaőr kapitány. – De hát az életére tört!

– Dehogy tört, Tianna – válaszolta a király. – Bemutatta, hogyan lehetne megölni engem. Még akár a megbízható őreim orra előtt is.

– Könyörgöm a bocsánatáért – mondta Xin Zhao. A hangja nyugodt és kimért volt, egy csendes hullám, amely még nem akar partot érni. – Csak így tudtam bizonyságot tenni a képességeimről.

– És micsoda képességek! – helyeselt a király. – Tanúja voltam én is és Demacia harcosai is. Úgy tűnik, lenne mit tanulniuk tőled.

– Nem engedem, hogy egy fogoly beszennyezze az őrség jó hírnevét! – jelentette ki haragosan Koronaőr kapitány.

– Attól a pillanattól kezdve nem fogoly, hogy elém lépett.

A király felállt a székéből.

– Demaciát réges-rég alapította néhány derék ember, akik a világ gonoszsága elől kerestek menedéket. Ennek az embernek a története Orlon és követőinek történetére emlékeztetett. Még atyám mesélt róluk nekem.

A fiára nézett, aki lenyűgözve itta szavait.

– Fiam, életem öröme – mondta a király –, örömmel tölt el, hogy tanúja voltál mindennek. Láthattad, hogy miért kell tartanunk magunkat az erényeinkhez, példát mutatva másoknak. Érted a tanulságot?

– Igen, atyám – mondta a herceg vékony, de határozott hangon.

A király előrelépett.

– Xin Zhao, életed története és bátorságod is csodálattal töltött el. Ritka dolog ez, rég nem tapasztaltam.

Lehajolt, és talpra segítette Xin Zhaót.

– Nem születtél demaciainak, de lehetővé teszem, hogy hazatérj velünk, a királyságunkba, ahol bizonyíthatod a rátermettségedet és hűségedet személyes testőrömként.

Xin Zhao érezte, ahogy a király vasmarokkal megragadta a vállát.

– Ne vedd félvállról ezt a lehetőséget.

Xin Zhao III. Jarvan szemébe nézett. Hosszú ideje először érezte magát boldognak és szabadnak, mint amikor a Visceróban siklott a tengeren.

Az éjszakai levegő hűvös ilyen távol északra Kalsteadtől. Még legalább egyheti út, mielőtt meglátja Demacia pompás városának falait, elmélkedett Xin Zhao, ahogy a sátra előtt sétált. Egy ismerős arc fogadta a bejáratnál.

– Még ébren vagy? – kérdezte Olber.

– Sétálni megyek. Nem maradok sokáig.

A táborban sétálva Xin Zhao új szövetségeseinek szellemiségén merengett. Rendezettek, azonnal egymás segítségére sietnek, és megvédik a társaikat. Elmosolyodott, ahogy a fegyelmezett viselkedésükre gondolt. Befordult egy sátor mellett, hogy felpillanthasson a növekvő holdra, amikor hirtelen lerántotta őt valami.

A teste a földnek csapódott.

Gyorsan pislogott néhányat, és rájött, hogy berántották egy homályosan megvilágított sátorba. A kapitány fölötte állt, és rászegezte a tekintetét. Mellette nehéz páncélokba öltözött, félelmetes külsejű katonák álltak.

– Lehet, hogy elnyerted a király pártfogását, de a szememben nem vagy demaciai – jelentette ki.

Amikor Xin Zhao felállt, gyorsan kardot rántott. A katonák ösztönösen követték a példáját, mint oroszlánfalka a vezérnőstényt.

– Figyelni foglak – sziszegte a nő. – Ha bármi történik a királlyal, amíg a szolgálatában állsz…

Xin Zhao villámgyors mozdulattal két tenyere közé szorította a kapitány kardjának pengéjét. – Ez az én esküm.

Tianna Koronaőr zavartan a többiekre nézett, ahogy Xin Zhao a saját torka felé húzta a penge hegyét.

– Ha bármi történik – mondta Xin Zhao. – Akkor megölhet.