Levágva

A fiú nyaktörő iramban futott, a rémület hajtotta.

A fogyó hold aprócska sugara alatt mindent elnyelt körülötte a sötétség. A ködös éjszakát csak a csillagok halvány, ezüstös pislákolása világította meg. A fák körvonalai elmosódva suhantak el mellette. A fiú kezében lévő lámpás fénye megremegett, és úgy tűnt, mindjárt kialszik. De a fiú nem a sötétségtől félt.

Hanem attól a dologtól, ami a sötétben üldözte.

A fiú először csak megérezte – a nyári levegő hirtelen lehűlt, és félelem szorította össze a szívét. Persze gondolhatta volna azt is, hogy mindennek csak a késői óra és az átvirrasztott éjszaka az oka. Más körülmények között megszidta volna magát, amiért hagyja, hogy játsszon vele a képzelete. Tizenhárom éves volt, túl idős már ahhoz, hogy megijedjen holmi cikázó árnyékoktól vagy ártalmatlan szellemektől.

De ennek a szellemnek hatalmas, ragyogó kék szeme volt, amellyel egyenesen a fiú lelkébe meredt. Az árnyék a nevét suttogta.

A fiú megkockáztatott egy pillantást maga mögé, hogy lássa, vajon követik-e még, ám ahogy hátrafordult, azonnal nekiütközött valaminek. Hátraesett levegőért kapkodva, a lámpása nagy csattanással ért földet mellette, gyenge fénye ide-oda rebbent. Meglepetés és fájdalom futott át rajta, amely gyorsan félelemmé változott, amint meglátta a föléje tornyosuló alakot.

Egy magas és karcsú férfi állt előtte meztelen felsőtesttel a szokatlanul hideg éjszakában. Deréktól lefelé viseltes köpeny borította, amely lobogott a szélben. Fonott kötélből készült, részletesen kidolgozott övéről furcsa maszkok lógtak le – rettenetes arcok az alabástrom fogságában. Karjait kötések borították, és mindkét kezében egy kardot tartott. Az egyik edzett acélból készült, és megcsillant a holdfényben, a másik vörös fényben izzott.

Azonban a férfi arca volt az, ami a földhöz szegezte a fiút.

Hideg kék szeme kilátszott az arcát fedő gonosz maszk mögül, amely ugyanazzal a furcsa vörös színnel ragyogott, mint a kardja. A maszk az egész arcát keretezte, szinte teljesen eltakarva szigorúan összeráncolt szemöldökét.

– N-ne jöjjön közelebb! – nyögte ki a fiú.

– Nem én vagyok az, akitől félned kell – mondta halkan a férfi. Tekintetét a fiú mögé szegezte.

A fiú értetlenül követte a férfi pillantását. A látottaktól ösztönösen talpra ugrott.

Egy halvány alak lebegett a ködben. Ha az idegen nem mutatott volna rá, a fiú talán észre sem vette volna. A köd tágra nyílt szemekké, hosszúkás pupillákká formálódott, és egy test körvonalai öltöttek alakot ott, ahol az imént még csak köd volt. A fiú hunyorított. Még valami megcsillant a ködös éjszakában… Fogak?

Még sosem látott ehhez hasonlót, de valahogy mégis ismerősnek tűnt számára. Mintha ismerte volna ezt a valamit. Vonzotta őt, közelebb húzta magához. A fiú tett egy bizonytalan lépést előre.

Valami hideg hatolt át a mellkasán.

Döbbenten pillantott le egy ragyogó vörös penge hegyére. Vadul kavarogtak fejében a gondolatok, miközben a pániktól akadozóvá vált a lélegzete. Várta a fájdalmat és a vért. De egyik sem jött. Helyette furcsa zsibbadtság járta át a testét. Hallotta, ahogyan a férfi mögötte halkan mormol valamit. Egy különös pecsét jelent meg előttük a levegőben, mintha egy láthatatlan ecsettel festették volna. Egy szó lehet… vagy egy név? A fiú nem ismerte fel.

– M-mi…?

A férfi nem válaszolt. – A kardom tudja a valódi neved, azakana.

A fiú érezte, ahogyan kihúzzák a testéből a kardot. Zihálva térdre rogyott. A kezével megtapogatta a mellkasát, de sem szúrásnyomot, sem sebet nem talált. Sőt, ami még ennél is furcsább, a fiú könnyebbnek érezte magát, mintha megszabadult volna valami nagy tehertől. Felnézett, egyenesen a hatalmas fogsorra.

A teremtmény előrelendült.

Az összecsapó acélok csattanása hallatszott. A maszkos idegen állt előtte, és kardjaival hárította a teremtmény óriási, sápadt agyarainak támadását. Nem, nem is a férfi volt az, hanem egy árnyéklény, amely az ő alakját vette fel. A fiú maga mögé pillantott, a férfira. Csukva volt a szeme, mintha meditálna. Hideg futott végig a fiú gerincén, mintha a hűvös levegő a csontjáig hatolt volna. Érezte, hogy a szörnyeteg és a férfi küzdelme nyomán a lelke ide-oda inog, már a szimpla létezésük is kézzelfogható hatást gyakorolt rá. Lenyűgözve bámulta őket.

Mi ez?

A szellem kardforgató hátralökte a teremtményt, majd gomolygó füstté változott, amely áthatolt a fiún, miközben visszatért az idegen testébe. Az ocsmány teremtmény dühében elbődült. A fiú hunyorított, és ekkor a ködön keresztül meglátta a vadállat többi testrészét: a fénytelen szőrt, a karmokat és a hatalmas felsőtestet, de amikor az egész testre próbált fókuszálni, a testrészek elhalványultak.

Meg mered tagadni tőlem azt, ami már az enyém? Egy érdes, lehetetlen hang visszhangzott a fiú elméjében, amely túlharsogta a szörnyeteg hangos morgását. A fiú hozzám tartozik.

A fiú gyomra összeszorult. Tud beszélni?

– Ebben az univerzumban semmi sem a tiéd – mondta a férfi közömbösen. – Rettegj, Taan Ko’au!

A fiú nem értette, mit jelentenek a szavak, de már a hangzásuktól is kirázta a hideg. A teremtményre viszont sokkal nagyobb hatással voltak: fülsüketítő sikolyt hallatott. Tekergő, kígyózó izom fonódott a halvány fogak és karmok köré. Négy vérvörös szeme összeszűkült rémisztő arcán, hatalmas, szürke szőrrel borított felsőteste felett, amely alakot öltött. Az ideiglenes füstgomolyag hússá és csonttá alakult.

– A neveden szólítottalak – mondta a törött maszkos ember. – Felfedtelek.

A szörny dacos üvöltésébe még a föld is beleremegett. A férfi hirtelen áthelyezte a testsúlyát, szinte lekuporodott, és mindkét kardját csapásra emelte.

– Elpusztítalak.

A szörnyeteg támadásba lendült, de a férfi olyan gyorsan lendült előre, hogy a fiú alig látta. A holdfényt keresztül hasították a kardok. Az egyik ezüstösen ragyogott, a másik vérvörös vonalat húzott maga után. A teremtmény a földre zuhant, és ikhór ömlött a testéből.

– Szunnyadj el, azakana. Kiszabadítalak a testedből.

A férfi előrelendült, és mindkét kardját a teremtmény testébe mélyesztette. A szörnyeteg üvöltött, majd zihált.

A fiú nézte, amint a teste gomolygó köddé foszlik, szörnyű arca eltorzul, összezsugorodik és elmeszesedik, már-már emberihez hasonló formát ölt… és végül felveszi egy maszk alakját. A fiú szeme elkerekedett a felismeréstől. Annak ellenére, hogy a maszk a szörnyeteg négy eltorzult szemét ábrázolta, csaknem szomorú volt az arckifejezése, és hátborzongatóan hasonlított a fiú saját arcára.

A maszk remegve a férfi kinyújtott keze felé lebegett. A férfi egyetlen mozdulattal visszadugta a kardjait a hüvelyükbe, és a maszkot az övére kötötte a többi mellé. Majd megfordult és elindult.

– Mi vagy te? – kérdezte a fiú.

– Egyszer régen tudtam erre a választ. De most… – Az idegen egy pillanatra megállt. Rezzenetlen tekintetét a fiúra szegezte.

A fiúból kibukott a kérdés: – Az a dolog… én voltam?

– Csak egy undorító rémálom volt, ami a bánatoddal táplálkozik. Nem határoz meg téged többé.

A fiú az ajkába harapott. – Az én hibám. Gyenge vagyok, sosem voltam elég jó. Apámnak igaza volt.

A férfi hangtalanul megfordult és megindult a fiú felé, aki megszokásból majdnem hátrálni kezdett. Az idegen arckifejezése alig észrevehetően ellágyult.

– Azoknak a szavai fájnak a legjobban, akiket szeretünk – a férfi levette a maszkot a derekáról és megvizsgálta. – A kétségbeesés elveszi a hangunkat, az értelem álruháját viseli, és azt állítja, hogy megmutatja nekünk kik vagyunk. De valójában csak az igazi énünk eltorzított változatát mutatja.

Megfordította a maszkot és feltartotta, hogy a fiú is lássa. Kicsinek és törékenynek tűnt… Fogatlannak.

– Rombold le a hazugságait, és megtalálod az igazságot – halvány mosoly suhant át a férfi arcán. – Minden rendben lesz, Andu.

Ezzel az idegen megfordult és elsétált, magára hagyva a fiút a sötét erdőben.